„A közös áldozás hiánya a kereszténység botránya” – Egy református bencés szerzetes Magyarországon

„A közös áldozás hiánya a kereszténység botránya” – Egy református bencés szerzetes Magyarországon

Share this content.

Forrás: kotoszo.blog.hu, szöveg: Bendl Vera
Toókos Péter, János testvér – korábban a Pápai Református Kollégium Gimnáziumának francia- és hittantanára – ma a bakonybéli bencés monostor örökfogadalmas szerzeteseként él. Sem eredeti felekezetéről, sem a szerzetesség iránti vágyáról nem mondott le, bár eleinte a két vágy együttes teljesülése képtelenségnek tűnt. Azt mondja, az állandóságot és a biztos közeget kedveli, közben viszont példáját a magyar katolikus és református egyházban akár forradalminak is nevezhetnénk.

– Hogyan lehetett egy református hittantanárból bencés szerzetes?

– Úgy kezdődött, hogy sokszor felmerült bennem a szerzetesség ötlete. Mint a fejfájás, úgy érkezett, és egy idő után nem hagyott nyugodni. Végül egy folyamatábrát alkottam a fejemben, amely szerint két eset lehetséges: Istentől van ez a fejfájás jellegű ötlet, vagy nem. Ha nem, akkor el fog halni, ha igen, akkor kezdeni kell vele valamit. Aztán Taizében, az ottani ökumenikus közösségnél töltöttem egy hetet, felvetettem a kétségeimet, és megnyugtattak, mondván, nem kell ezt egy hét alatt eldönteni, keressek inkább egy bencés lelki vezetőt Magyarországon, és majd meglátom. Amikor hazajöttem, már érintőlegesen kapcsolatban álltam a bakonybéli testvérekkel, mert Pápán tanítottam a református gimnáziumban franciát és hittant, és volt együttműködés a monostor és a gimnázium között. Megkértem itt Anzelm testvért, hogy legyen a lelki vezetőm, és két évvel később, 2009-ben beadtam a jelentkezési kérelmemet, bár hosszú út vezetett odáig, hogy kiderüljön, ez egyáltalán lehetséges.

– Miért tartott olyan sokáig a folyamat?

– A nehézséget az jelentette, hogy református akartam maradni és így szerzetesként élni, továbbá nem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy Magyarországon kívül éljek. Korábban egy évet töltöttem Genfben, és magunk közt szólva iszonyatos honvágyam volt. Ekkor azt fogalmaztam meg magamnak, hogy számomra az a hely megfelelő, ahol van szavazati jogom, ahol magyarul beszélnek, ahol kapható Túró Rudi, készítenek pacalt és spenótfőzeléket, mert ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ember élni tudjon.

– Miért éppen a bencésekhez jelentkezett? Jezsuiták, ferencesek, kisközösségek nem jöttek szóba?

– Ez eleve egy olyan keresésnek indult, amelynek látszólag nincs megoldása. Református szerzetes Magyarországon: elég fura ötlet. De az Úristen elé vittem a vágyamat. Adódott végül néhány opció: lehetett volna közösséget alapítani, de ezt kizártam, mert erre én alkalmatlan voltam és vagyok. Alakulófélben volt egy evangélikus közösség, de attól féltem, hogy ha esetleg öt-nyolc év múlva bedől, amikorra én már negyvenhez közeledek, nem fogok egy újba belevágni. Kiderült még, hogy a Nyolc Boldogság Közösség és a Chemin Neuf Közösség is befogad protestánsokat. Ez utóbbiakhoz majdnem csatlakoztam is, sokat köszönhetek nekik. De ők jezsuita alapításúak, ctrl x, ctrl v-vel pakolgatják a világban az embereket: két év afrikai misszió, három év nevelőtanári állás Franciaországban, Kanadában prédikátorság, lelkigyakorlat-tartás Olaszországban, bármi lehet belőlem egyszer csak hirtelen. Én pedig nem ez a típus vagyok. Szeretem, ha megvan az ágyam, a kuckóm, innen időnként elmegyek, de itt vagyok otthon.

A cikk a továbbiakban a KötőSzó blogon folytatódik.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!