Az Egy napot úgy harangozták be, mint a „magyar anya” valóságát végre és igazán jól bemutató filmet, és ez tulajdonképpen igaz is. Habár sok szempontból nem tipikus. Budán játszódik, és egy értelmiségi családot mutat be, ahol a szülők gyereknevelési és konfliktuskezelési módszerei nem feltétlenül reprezentatívak a nagy magyar átlaghoz viszonyítva. Ezt a kiindulási helyzetet azonban jól használja a rendező, amikor bemutatja, hogy Budán sincs kolbászból a kerítés, hogy minden fillért be kell osztani – hónap végén akciós árut kell venni a boltban, és nem kell kihívni a vízvezeték-szerelőt, mert alig van már pénz a borítékban. Az pedig szinte szentté emeli a főhősnőt – az én szememben legalábbis –, hogy amikor a házassága forog kockán, akkor is meg tudja őrizni a gyerekei felé irányuló higgadtságát és emberségét az önmagában is idegőrlő napi rutin során.

Gyakorló anyukaként azt is üdítő látni, hogy – az egyébként szenzációs – gyerekszínészek (Barcza Ambrus, Varga-Baskó Zorka és Gárdos Márk) magukat alakítják, úgy viselkednek, úgy beszélnek, ahogyan azt az ennyi idős gyerekek teszik. A gyerekes hétköznapok időzített bombák, és viccesen abszurd jelenetek sorozatát adják a valóságban és a filmben is, a vásznon ez tehát oldja némiképp a szülők között feszülő, kibeszéletlen, nyomasztó konfliktust. A kétéves, aki motorral zúg le a domboldalon, majd hisztirohamot kap, mikor le kell szállnia róla, az oviból véletlenül elhozott másik gyerek cipője, a kisiskolás, aki minden cuccát elhagyja, mind ismerős lehet gyakorló szülők számára. Ahogyan az idővel, a mosatlannal, a gyerekek délutáni – cselló-, balett-, vívás- – különóráival, az elindulással, az anyóssal, a vízvezeték-szerelővel vívott állandó küzdelem is. Ez annyi harc egy napra, hogy egymással már nem marad sem idő, sem energia megküzdeni.

A cikk a továbbiakban itt folytatódik.