Lapszemle

Balicza Iván – Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap – 2012. 08. 26.

Textus: Ekkor leszállt felhőben az ÚR, odaállt mellé, és kimondta az ÚR nevet. Elvonult előtte az ÚR, és így mondta azt ki: Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad- és negyedízig. Mózes sietve letérdelt a földre, leborult, és ezt mon

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Vannak a testvérek között, akik tudják rólam, hogy eredetileg orvosnak készültem, és a debreceni egyetemen tanultam. Isten elhívása, hogy lelkészként szolgáljam őt, csak néhány évvel később következett be. Minden orvostanhallgató legrettegettebb vizsgái közé tartozik az anatómia szigorlat. Én is úgy éreztem, hogy semmit nem tudok, nem fogok átmenni a vizsgán. Ráadásul megtudtam, hogy a professzorhoz kerülök, aki hírhedten szigorú volt. Így aztán el sem mentem a vizsgára. Ott ültem a kollégiumi szobában, amikor két diáktársam jött, és azt mondták: A prof. küldött érted. Odaérkezve a professzor kijött, megpróbált rábeszélni, hogy vizsgázzak, majd végső érvként felhúzta a nadrágszárát, megmutatta a vádliját, és megkérdezte: Tudod mi ez? Megmondtam, hogy melyik izom, és ő azt mondta: na, hát ezzel rúglak fenékbe, hogy berepülsz vizsgázni. Válassz: jössz magadtól, vagy rugdossalak be? Erre a kedves invitálásra nem lehetett mást tenni, mint azt mondani: megyek magamtól. És akit a vége is érdekel, annak elárulom, a szigorlat sikerült. Igaz, közepesre, de anatómiából az előkelő jegynek számított. Az irgalmas és türelmes professzor megérdemli, hogy a nevét is eláruljam: Krompecher István, aki nemcsak kiváló tudós, hanem, mint jóval később megtudtam, hívő evangélikus volt. Ez a régi emlék jutott eszembe, amikor erről az igéről gondolkoztam. Van úgy, nem is ritkán, hogy valakit félreismerünk, valakiről nem is feltételezzük a jót. Így volt Izrael népe is Istennel, de így vagyunk vele mi is. Szigorú, büntető, sőt, bosszúálló Istennek tartjuk, akitől félnünk kell. Amikor Izrael népe az élő Isten helyett az aranyborjú bálványt választotta, többé nem mert Isten elé kerülni. És akkor Isten Mózest küldte azzal, hogy menj a néphez és mondd meg nekik: Az Úr, az egyetlen Isten küldött, hogy elmondjam nektek: Térjetek vissza hozzá, és ne féljetek, mert irgalmas és kegyelmes az Isten, türelmes, hűséges, megbocsátó és szerető Úr. Nem a veszteteket akarja, hanem azt, hogy megtérjetek és éljetek. Így szól hozzánk is Isten. Csak hozzánk nem Mózest, hanem egyszülött Fiát, Jézus Krisztust küldte, és az igében, igehirdetésben küldi ma is, most is, ide, hozzánk is, akik most halljuk ezt az igehirdetést. Azt üzeni, azt mondja, hogy ne félj. Legyen bátorságod elém állni, mert szeretlek, mert segíteni akarok neked, mert kész vagyok megbocsátani bűnödet, hitszegésedet, vétkeidet. És nem szeretnék blaszfémiát elkövetni, de az anatómia vizsgám történetére utalva mégis hadd mondjam: Jézus nem a vádliját mutatja, hogy ezzel rugdoslak be az üdvösségre, hanem a keresztjét: nézd, mit vállaltam érted! Ismerj hát meg, ismerd hát fel, hogy tényleg szeretlek, megbocsátok, irgalmas vagyok és segíteni akarok neked. Gyere hát magadtól! Mert Isten lénye nem a harag és nem a büntetés, hanem a kegyelem és a szeretet. Ezt nyilatkoztatja ki Isten önmagáról Mózesnek, és ezt mi, ma, sokkal, de sokkal jobban felismerhetjük Jézus Krisztus óta. Őbenne öltött testet, őbenne látjuk meg Isten lényét: a türelmet, a megbocsátást, a kegyelmet, a szeretetet. Aki Jézusban látja meg Istent, az nem ismeri félre őt. Erre csak egy válasz lehet, az, amit Mózest válaszol. Először is leborul Isten előtt, nem félelmében, hanem imádatában. Azután kimondja: tégy tulajdonoddá bennünket! Mózes felismeri, hogy ez az Isten, a türelmes, a megbocsátó, az emberrel újat kezdő Isten az ember életének egyedüli lehetősége. Ez ad szabadulást önmagunk kötelékeitől, ez veszi le rólunk bűneink múltbeli terhét, ez nyit meg előttünk egy olyan jövőt, amelyben van reménység, amelyért érdemes élni, törekedni. Isten nem börtönőrünk kíván lenni, hanem atyai jó barátunk. Igénk egy kijelentését nem szeretném azonban magyarázat nélkül hagyni. Mit jelent az, hogy Isten a bűnt nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad- és negyedízig. Ellentmondás lenne Isten magatartásában? Ha szeret, hogyan büntethet? És különösen igazságtalannak tartjuk, hogy az atyák bűnéért a fiakat is bünteti. Arról beszél itt Isten, a bűn hatalmáról, hogy a bűnnek következményei vannak az ember életében, amelyek generációkon is áthúzódnak. Mondok egy példát. Ha egy alkoholista megtér, új élete és üdvössége lesz, de a mája nem fog meggyógyulni. És a családja, amelyet szétrombolt, az sem áll helyre. Gyermekei az atyjuk bűnéért lehetnek testi és lelki betegek. A bűnt megbocsátotta Isten, de a következményeket hordozni kell. Vagy gondoljunk arra, akik házasságtörők, akik elválnak, akik erőszakosok a családjukkal. Ha megbánja az ilyen ember, Jézustól bocsánatot és új életet kap, de a házassága, a gyermekei élete odavan. Ő is, és azok is hordozzák a bűn rombolásának következményeit. Isten ebben a vonatkozásban nem tesz csodát. Megbocsát, de amit főztünk, azt nekünk, és az utódainknak kell megennünk. Egy testvérünk mondta őszintén, szomorúan: Nagy szívfájdalmam, hogy a gyermekeimet nem tudtam eljuttatni oda, hogy higgyjenek, mert csak a pénzt hajszoltam, hogy minden meglegyen, és nem tudtam úgy nevelni őket, hogy lelki értékeket adjak nekik. Ilyenekért kell komolyan gondolnunk arra, hogy a bűnünk nem magánügy. A bűneinkkel sok más embernek az életét tudjuk tönkretenni. Ahhoz, hogy ezt a kérdést elegendő mélységben megvizsgáljuk, külön igehirdetés kellene. Fogadjátok most ezért Testvéreim csak utalásként: Nem Isten igazságtalansága van ebben, hanem egy általános természeti, lélektani rend: A bűnnek következménye van, amely utódainkra is kihat. De még ebben az esetben is van Istennek bátorítása, mert azt mondja: a bűn következménye harmad és negyedízig hat. De a kegyelem és a szeretet, az áldás, amit ő ad, az ezer nemzedéken keresztül is hat. Nem determinálja tehát életünket sem a magunk, sem az utódaink szempontjából a bűn. Ha Isten tulajdonává leszünk, ki lehet szabadulni a bűn következményei alól, és az áldás felülírja a bűn következményeit is. Mi a végső összefoglalása hát ennek a mai igének? Mit mond benne Isten önmagáról? Azt, hogy Ő nem börtönőröd, hanem Jézus Krisztusban szerető, segítő, életadó mennyei Atyád. Ne félj tőle, de féld, szeresd, tiszteld Őt! Kérd őt imádságodban, úgy, ahogyan Mózes: Istenem, tégy tulajdonoddá engem, minket, szeretteimmel, családommal, gyermekeimmel együtt! Ámen. (budavar.lutheran.hu, 2012-09-10 10:43:44)