Lapszemle

Fabiny Tamás – 2012. 03. 11. – 1 Pt 1,14-21

Drezda

Testvéreim a Jézus Krisztusban! Öröm és megtiszteltetés, hogy itt lehetek közöttetek ezen a vasárnapon. Mindig is szerettem volna megnézni városotok egyik hírességét, a Frauenkirchét. Gyerekkoromban többször jártam itt – és a mementónak szánt romokat láttam. Amikor aztán háromnegyed éve a Kirchentagon itt lehettem, akkor egyszerűen nem jutottam be ide, mert mindig olyan hosszú sor várakozott. Nos, ma különösebb sorbaállás nélkül bejutottam – és látom, hogy ti is. És ha már gyerekkoromra utaltam, hadd mondjam el: egyházi dolgokban némileg járatos papgyerekként különösen szerettem Okuli vasárnapját. A szemüveg régies neve nálunk ugyanis az okuláré, és nekem kis koromban gyakran mondták a nénik a faluban, ahol éltünk: „de szép okulád van”. Másfél éves koromtól kezdve szemüveget hordtam. Egy gyereket persze nem könnyű megvizsgálni a szemészeten. A lencséket – egyiket a másik után – rakosgatták az orromra, és nekem meg kellett mondanom, mikor látom élesebben a falon elhelyezett táblán a kiscicát az esernyőt vagy a labdát. Egy alkalommal meglehetősen sokáig haboztam – tudják, ilyen élességi kérdésekben még felnőttként sem könnyű dönteni – és késlekedtem a válasszal. A nyilván túlterhelt asszisztens türelmetlenül szólt rám: „Mondd már, kisfiam, hogy látod vagy nem látod!” Erre én kivágtam a rezet, és jó hangosan ezt mondtam: „Látod, vagy nem tátod!” Szóval ma okuli vasárnapja van. „Szemem állandóan az Úrra néz”, valljuk a 25. zsoltárral. De tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk meg őszintén: látjuk vagy nem látjuk? Igénk is a látásra utaló szóval kezdődik: „Látjátok (az itt szereplő „edotesz”-t persze inkább ’tudjátok’-nak szoktuk fordítani), nem veszendő dolgokon, aranyon vagy váltattatok meg, hanem a Bárány vérén…” Az arany és az ezüst minden korban komoly valutának számított. Inflációs időben különösen megnő a jelentőségük. A Péter-levél többnyire szegény sorból származó címzettei (akiket a szöveg többször is jövevénynek nevez) aligha voltak bővében az anyagi javaknak. Az ezüst és az arany puszta említése is vágyakozással tölthette el őket, de aztán kijózanítja őket a folytatás: nem ezüst vagy arany, hanem valami egészen más. Mint ahogy éppen Péter apostol mondta a Cselekedetek könyve szerint az Ékes kapunál álló koldusnak: „ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt neked adom: A názáreti Jézus nevében járj!” (Csel 3,6) Isten is sokkal többet adott, mint ezüstöt vagy aranyat. Ennél sokkal értékállóbb valutával fizetett: áldozattal. A báránynak a vérével. A páskabárány elrendelését az Ószövetségben Exodus 12-ben olvashatjuk: "Vegyen magának mindenki egy bárányt, családonként és házanként egy bárányt. (…) Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. (…) estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. (…) Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött - én, az Úr. De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok.(…) Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Tartsátok emlékezetben ezt a napot, és ünnepeljétek meg az Úrnak nemzedékről nemzedékre." E „nemzedékről nemzedékre” jegyében Jézus is megünnepelte a páskát. Nagycsütörtök éjjel páskavacsorán vett részt tanítványaival, hiszen megtörték a kovásztalan kenyeret, körbeadták az áldás kelyhét. A kenyérdarabokat keserű mártással fogyasztották, emlékezve a nyomorúságos időkre. Egy valami hiányzott az asztalról: a páskabárány. Hogyhogy? Mert az maga Jézus volt. Pál apostol is így idézi fel a passiótörténetet: "A mi páskabárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott" (1 Kor 5,7). Mindezzel teljes összhangban áll mai igénk: "nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan, és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” Közismert, hogy Jézusra az evangéliumok – különféle szavakkal és kontextusban – milyen szívesen használják a bárány metaforáját. Keresztelő János így mutat rá: „Íme az Isten báránya, aki hordozza a világ bűneit”. A passió-elbeszélések egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a szenvedő Jézusban beteljesedett Ézsaiás próféciája: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh némán tűri, hogy nyírják” (Ézs 53,7) A bárány a leghétköznapibb állat. És a legszentebb. A leghétköznapibb, hiszen az igazán szegény népek sokszor egyedüli háziállata. A domesztikáció talán első jele. Húsa és gyapja szerény, de tisztes megélhetés forrása lehet. Szegények ízes eledele a juhsajt és a juhtúró. A bárány ugyanakkor a legszentebb állat. Szelídsége, kiszolgáltatottsága és engedelmessége tette alkalmassá az áldozati szerepre. Talán e gazdag bibliai szimbolika is az oka annak, hogy ha bárányt látok, mindig meghatódom. Bégessen bár békésen egy hortobágyi falu gyér legelőjén, vagy kaptasson társai után az erdélyi havasok szédítő meredélyein: nem tudom elérzékenyülés nélkül nézni. Szívszorító, amikor az országúton teherautó platóján pillantok meg összezárt bárányokat. Kiszolgáltatottak és megalázottak. Emlékszem, milyen megrendültség lett úrrá rajtam, amikor a 90-es években arról értesültem, hogy tudósok istenkísértő módon elsőként egy bárányt klónoztak. Emlékszem, Dollynak hívták. Legfájdalmasabb élményemként pedig azt hordozom még mindig rémülten magamban, amikor út mentén kiterítve láttam egy vérző bárányt. Egy kíméletlen teherautó vagy éppen egy suhanó sportkocsi gázolta halálra. „Üvegmögötti csöndben lemosdanak a mészároslegények, / de ami történt, valahogy mégse tud végetérni” - írja Passió című versében Pilinszky János magyar költő. Nagypéntek: a vágóhíd csöndje. A bárány halála. Lemosdanak a mészároslegények, de ami történt, valahogy mégse tud végetérni. A szenvedés folytatódik azoknak a sorsában, akiknek szakállát tépték, akiket oroszlánok és medvék elé vetettek gladiátorviadalon, akiket ítélet nélkül hurcoltak el koncentrációs táborokba és Gulagokra, akiket gázkamrába löktek és deportáltak, akiknek padlásáról az utolsó szem búzát is lesöpörték, akiket a berlini fal tövében lelőttek, akiket nyelvüben és nemzetiségükben, hitükben és emberségükben aláztak meg. Akiket bosnyák lányként, szerb asszonyként vagy horvát apácaként megerőszakoltak, akit keresztény hite miatt iráni börtönben készülnek kivégezni, akiket elhallgattattak. A gyilkosok változnak – az áldozat ugyanaz. A szelíd és engedelmes. Az áldozati bárány. A halállal szemben azonban az ott az élet. Tavaly nagyhét egy napján családommal kirándulni voltunk. Egy domboldalon békésen legelésző nyájhoz értünk, és egyszer csak azt láttuk, hogy az egyik juh lemarad a többitől, majd rövid vajúdás után kis báránynak ad életet. Mindez azt is mutatta, hogy az áldozatnak van értelme, hogy mégiscsak az élet diadalmaskodik. Igénk szerint nem ezüstön vagy aranyon váltattunk meg, hanem a szeplőtelen báránynak, Krisztusnak a vérén. Ez a megváltás olyan, mint fogolynak a szabadulás. Váltságdíj a kiszabadított túszért. Ti is itt Szászországban, mi is Magyarországon tudjuk értékelni a szabadságot. Hogy véget ért a bezártság, hogy megszabadultunk. Kétségtelen, hogy sok mindent az arannyal és ezüsttel is lehetett érni. Ceausescu Romániájából úgy kerülhettek emberek a szabad világa, hogy a német állam fejpénzt fizetett értük. Vagy korábban országokat lehetett a Marshall-segéllyel talpra állítani. Sokan ugyanezt várják az IMF-kölcsöntől. Szép-szép az így nyerhető külső szabadság, ám az érte kifizetet ezüst és arany mégiscsak veszendő (1,7). Az igazi, belső szabadságot az a felismerés adja, hogy kereszthalálával Jézus megváltott minket. „Az Emberfia azért jött, hogy életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28). Nem veszendő ezüstön vagy aranyon, hanem drága véren váltattunk meg. Elmondom, hogy az én egyházamban mit jelent Jézus vérének ez a megváltó szerepe. Egy 18. században készült úrvacsorai kannána szőlőprésben álló Jézusról Lutherre és Pilarik Istvánra helyi evangélikus püspökre, valamint az ellenreformációban sokat szenvedett város, Selmecbánya lakosaira hull a vér. Az alkotó így akar emléket állítani a hitvalló protestánsoknak gályarabságot hozó gyászévtizednek; de egyúttal hitvallást tenni arról is, hogy Jézus drága vére hozza csak el a megváltást. Abban a mozzanatban pedig egy sokat szenvedett közösség vigasza tükröződik, hogy a szőlőprésben álló Jézus nem a szenvedő Fájdalmak férfia, hanem a kezében győzelmi zászlót tartó feltámadott Krisztus. Ugyanerről tanúskodik igénk záró mondata: "Isten feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen" (1,21). Böjtben az életét értünk áldozó Krisztusra tekintünk. Oculi vasárnapjának hitvallása így hangzik: „Szemem állandón a keresztre néz”. Rajta ott az érted szenvedő, drága vérével téged is megváltó Jézus. És ha majd húsvétkor újra a keresztre nézünk, akkor már nem találjuk rajta a korpuszt. Sem ott, sem a sírban. Nincs ott, feltámadott. „Látod, vagy nem látod?” Ámen. (evangelikus.hu, 2012-03-12 09:52:20)