Csöpikém, semmi baj! – Sztehlo Gáborról egészen személyesen

Csöpikém, semmi baj! – Sztehlo Gáborról egészen személyesen

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya, fotó: archív, Kiss Tamás, Magyari Márton
Az embermentő evangélikus lelkész születésének száztizedik évfordulóját ünnepeljük idén. A Világ Igaza díjjal is kitüntetett Sztehlo Gábor március 23-án posztumusz Magyar Örökség díjban részesült. Az oklevelet a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a család képviseletében Weissmahr Zsuzsa vehette át két volt „Sztehlo-gyermekkel”, dr. Andrási Andor sugárvédelmi szakemberrel és Keveházi László nyugalmazott evangélikus esperessel együtt. Sztehlo Gábor nővérének lánya megható őszinteséggel mesélt a mások által csak kevéssé ismert „Gábor bácsiról”.

Hatalmas papírgurigával érkezik a találkozóra az egyenes tartású, szelídséget sugárzó hölgy, Weissmahr Zsuzsa, Andrási Andor kíséretében. A Sztehlo család több évszázadra visszavezetett családfáját hárman is alig tudjuk kiteríteni, akkora az ív papír. „Sztehlo Gábor családfája 1608–1990, összeállította dr. Menichné Simon Eszter Budapesten” – olvassuk együtt az adatokat.

„Grószi, a nagymamám, amikor már idős volt, és nem járt el otthonról, szerdánként fogadónapot tartott. Délután jöhettek hozzá látogatóba. Sok családtaggal találkozhattam így én is. Mi itt vagyunk – mutat a családfa bal oldali ágaira Weissmahr Zsuzsa. – 1608-ig vezet vissza a családfa, a gyökereknél egy bizonyos Sztehlo Istvánt találunk. Innen ágazik szét a fa. Itt pedig Sztehlo Aladár gyerekei szép sorban. A Sztehlo nagyszülőknek hat gyermekük volt. Sorrendben: az édesanyám, Katalin, András, Gábor, Éva, Márta, Aladár. Édesanyám férje Weissmahr Béla lett. Egy címer is látható a családfán. Némelyek használták a nemesi címet, mások nem, de ez ma már nem is fontos” – legyint.

Befalazva a munkába

Milyennek látta a család ezt a rendkívüli embert? Az unokahúg felidézi azt az emberpróbáló időszakot, amikor bombák már nem hullottak az égből, és a napi életveszély is elhárult Sztehlo Gábor és védencei feje fölül, de kiebrudalták őket a Pax Gyermekotthonból. Nem volt hol lakniuk. „Ez pont az az év volt, amikor államosították a házakat. Az ötvenes években szabály volt, hogy két embernek jár egy szoba. Mi akkor a Szendrő utcában laktunk, ott volt édesapámék villája. Kiderült, hogy megfogyatkozott családunk nem lakhat ekkora házat. Beköltözött a nagyi, de még így is kevesen voltunk, ezért leválasztották a ház egy részét. Gábor bácsi oda költözött be a feleségével, Csöpi nénivel és a gyerekekkel, az unokatestvéreimmel, Gabival és Ildivel. Ott laktak addig, amíg az egyház újabb megbízást nem adott neki. A Vörös Hadsereg úton [a mostani Hűvösvölgyi út – a szerk.] lett intézményigazgató. Akkor költöztek csak el. Ildikóval egyidős vagyok, iskolások voltunk, erről az időszakról már vannak emlékeim. Jóban voltam Gabival és Ildivel, sokszor házibuliztunk együtt nálunk is, a megmaradt »szalonban«, azaz a nagyszobában, és náluk is kint, a Vörös Hadsereg útja 193.-ban [ma a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon egyik épülete – a szerk.]. Aztán idővel ők elköltöztek. Nagyon sokáig nem volt semmi kontaktus, levelezés sem. 1956-ban ment el a család, Gábor bácsi itt maradt, de »be volt falazva a munkájába«, ritkán láttuk. A testvérével, édesanyámmal persze tartották a kapcsolatot.”

De hogyan fogadta Sztehlo Gábor embermentő munkáját a család? – vetődik fel a kérdés. Bizonyára féltették őt. Weissmahr Zsuzsa bólogat: „Emlékszem, azt mondták, a Gábor meg van őrülve. Mert hát nem kért engedélyt senkitől, sőt kapacitált mindenkit, hogy fogadjanak be maguk is bajban lévőket. Amikor Gábor testvére, Márti néni visszajött Németországból 1945 végén, átengedte Gábor bácsinak a Ménesi úti villájukat.” „A Budakeszi úti Leányvár gyermekotthon nagyobbacska lányai kerültek ide” – teszi hozzá Andrási Andor. 

Az újabb családi találkozásra a hatvanas években került sor Svájcban, Haslibergben és Interlakenben. Ekkor, túl a szívinfarktuson, Gábor a hazatérés reménye nélkül is megőrizte a derűjét – folytatja a múltidézést az unokahúg. „Nagyon türelmes volt. Amikor meglátogattam, Gábor bácsi vezette a bogárhátú Volkswagenjüket. Csöpi néni ült mellette, én pedig hátul. Gábor bácsi elég rémes tempóban vette be az éles kanyarokat. Ekkor Csöpi néni elkezdett sikoltozni: »De Gááábor!« Gábor bácsi pedig olyan kedvesen, nyugodtan kezelte a helyzetet: »Csöpikém, semmi baj, semmi baj!«”

Siccke – Andrási Andort így hívták a fiúk a Paxban – is arra emlékezik, hogy Sztehlo Gábor minden helyzetben megtalálta a megfelelő szavakat. Megvolt a tekintélye, ugyanakkor nagyon kedélyes ember volt.

Családi találkozások sajnos Svájc előtt sem estek túl sűrűn, hiszen Sztehlo Gábor egymaga több emberre való terhet, munkát cipelt a vállán. Weissmahr Zsuzsa nem emlékszik arra, hogy élénk társadalmi élet lett volna, leszámítva persze a karácsonyt, a nagy családi ünnepeket: „Amíg Grószi élt, addig többször találkoztunk. Ő olyan matróna volt, aki szépen összetartotta a családot.”

Mindazonáltal a családtagok tisztában voltak vele, hogy szeretett rokonuk hősies cselekedetet hajt végre. Mégis csak később, visszagondolva tudták igazán felmérni és értékelni mindazt, amit tett. Svájcban Sztehlo Gábor az 1956-ban disszidált gyerekekkel tartott leginkább kapcsolatot. Nekik volt eleve lehetőségük levelek útján vagy személyesen felvenni a régen köttetett szálakat. Két volt mentettjét Svájcban eskette a lelkész – folytatja Andrási Andor a mozaikdarabkák összerakását.

Embermentő inkognitóban

Weissmahr Zsuzsa a svájci igehirdetéseket említve könnyekig meghatódik. „Nagyon megszerették őt a hegyi parasztok és pásztorok, hiszen köztük szolgált. Szívbaja miatt az orvosok hegyi levegőt javasoltak neki, ő pedig betegen sem akarta feladni a hivatását. Lelkész volt élete utolsó napjáig! Romantikus környezetben, hegyvidéken kapott parókiát, s a parasztnénik rajongva szerették őt. Persze mit sem tudtak arról, hogy ki volt ő Magyarországon, s milyen embermentő munkát végzett.”

Hasliberg után került Interlakenbe, s ott is halt meg 1974-ben. Azt mesélik, hogy bár németül prédikált, de az istentisztelet végén az áldást mindig magyarul mondta – fűzi hozzá Andrási Andor, mentett barátja, Jancsó Béla emlékeire hivatkozva.

A posztumusz Magyar Örökség díjra térve az unokahúg így fogalmazza meg az érzéseit: „Nagyon felemelő pillanat és szépen megrendezett esemény volt.” Nagybátyjának gyermekmentő tevékenysége magyar örökség lett, neve bekerült az aranykönyvbe, és egy zsúfolt terem – szimbolikusan a magyar társadalom – hajtott fejet a száztíz éve született lelkész emberi nagysága előtt. Olyan embernek szólt a taps, aki ezt bizonyosan szelíd mosollyal hárította volna el, talán zavarba is jött volna, hiszen ő soha senki mást nem kívánt dicsőíteni, egyedül Jézus Krisztust.

Andrási Andortól megtudjuk, hogy a külföldön élő két leszármazott, Gábor és Ildikó koruk, betegeskedésük, illetve a nagy távolság miatt nem tudott eljönni az alkalomra. Majd elmondja: „Nagy áldás, hogy Zsuzsa képviselhette a Sztehlo családot, és mint kuratóriumi tag egyben a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványt is. Idén még számos ünnepi megemlékezésre kerül sor; májusban a szokásos budavári találkozón és szeptemberben a születésnapon, a diakónia ünnepén.”

Ikonikus fotók

Weissmahr Zsuzsa biztosan tudja, hogy sohasem felejti el nagybátyjának derűjét, nagy nevetéseit, határozottságát. Sok kedves családi fotót őriz, ezek közül most azokat említi, amelyek már nagypapaként, egy teljes, Isten szolgálatában leélt életút végén ábrázolják Gábor bácsit. Kérésünkre szó kerül a talán mindannyiunk által legjobban ismert fényképről is: mi a története, ki készítette? Az a bizonyos fotó az, amelyen autóban ül a volánnál, hátrafordul, és olyan „sztehlogáborosan” mosolyog a kamerába. „A kép már a Pax Gyermekotthon utáni időszakban készült, egy gyülekezeti kiránduláson, mikrobusszal mentek, talán a kőbányai gyülekezettel. Az az unoka találta meg a családi albumban a képet, akinek a nagypapája készítette, a történetet pedig egy Sztehlo-találkozón osztotta meg. A negatív valahogy hozzám került, ma nálam van” – árulja el Andrási Andor.

Sztehlo Gábor mosolya, tiszta tekintete áthatol az évtizedeken: „Semmi baj, semmi baj. Minden rendben van.” Bizony, így van ez – néz egymásra Weissmahr Zsuzsa és Andrási Andor –, amíg Istennek ilyen tanúságtevői vannak, mint Sztehlo Gábor.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2019. május 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: Sztehlo Gábor -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!