A konszolidáció esztendeje

A konszolidáció esztendeje

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: T. Pintér Károly, fotó: Magyari Márton, Kiss Tamás
Az egyház a gyülekezeteiben él – szoktuk hangoztatni, miközben azért őszintén reméljük, hogy mint szervezet sem vegetál. A Magyarországi Evangélikus Egyház XI. Zsinatának november 22-én megtartott negyedik ülésszakán országos tisztségviselők, különböző munkaágak, bizottságok vezetői összegezték idei tevékenységüket. Mindez jó apropót kínált arra, hogy Prőhle Gergely országos felügyelővel – aki a testület előtt szintén megtette éves jelentését – magazinunk hasábjain is visszatekintsünk a mögöttünk hagyott esztendőre.

– A Magyarországi Evangélikus Egyházban 2018 volt a választások éve, a legtöbb egyházkormányzati szinten és bizottságban tavaly álltak szolgálatba az arra érdemesítettek. Az idei esztendő tehát – ha úgy tetszik – a megválasztott tisztségviselők „vizsgaéve” volt… Felügyelő úr 2006 óta áll világi vezetőként az egyházszervezet élén. Mit tapasztal? Javult a közegyházi munka? Jól választottunk?

– Nagyon gyorsan változik körülöttünk a világ és benne egyházunk is. Sokféle állapotban láttam már én is nemcsak a szervezetet, hanem a hangulatot is. Ebben az összefüggésben valóban nagy jelentősége van annak, hogy kit választottunk. A hit, a tudás és az egyházismeret mellett a konfliktustűrő képesség és a humor is nagyon fontos tulajdonság az egyházi közéletben. Jelenlegi állapotainkat tekintve jónak látom a helyzetet, megtanultunk szeretetben együtt élni egymás rigolyáival, személyiségjegyeivel. A választás utáni első év általában a konszolidáció jegyében telik, a ciklus utolsó éveiben pedig nem igazán illik nagyobb horderejű, a struktúrát mélyebben érintő döntéseket hozni. Márpedig régóta odázott feladat annak megvizsgálása, hogy vajon egyházunk méretének megfelelő-e az a szervezet, amelyben dolgozunk, nem kellene-e inkább kisebb, mozgékonyabb testületeket működtetnünk. Remélem, hogy az előttünk álló két esztendőben végre megválaszoljuk ezt a kérdést, és az ennek megfelelő döntések meghozatalához is lesz erőnk és bölcsességünk.

– Utolsónak szánt ülésén a zsinati testület minden beszámolót elfogadott. Ez az „egyhangúság” a hatékonyabb munkának vagy csupán a formalitások beidegződésének a bizonyítéka?

– Kétségkívül nehéz megtalálni azokat a fórumokat, amelyeken az egyház életét érintő kérdésekről érdemi beszélgetések, viták folyhatnak. Ezekre feltétlenül szükség van, de nem biztos, hogy az efféle – konfliktusokat sem kerülő – vitáknak az olyan nagy létszámú testületekben kell lezajlaniuk, mint a zsinat vagy akár az országos presbitérium. Olykor mindkét grémium ülésein előfordulnak persze éles viták, véleményem szerint azonban szerencsésebb, ha ezeket még a testületi ülések előtt le tudjuk folytatni. Ismétlem, az viszont nagyon fontos, hogy legyenek érdemi beszélgetéseink.

– November közepén zajlott Révfülöpön a felügyelők hagyományos országos konferenciája. Ezen a Déli Egyházkerület felügyelője határozottan óvott a lelkészek közéleti szerepvállalásától, míg a nem lelkészi egyházi vezetők esetében kifejezetten kívánatosnak mondotta a közéleti aktivitást. Miután zsinati jelentésében elsőként ön is az egyház és a közélet kérdéskörével foglalkozott, kíváncsi vagyok: osztja-e Font Sándor álláspontját?

– Sándor nem a lelkészek közéleti, hanem pártpolitikai aktivitását kifogásolta, amiben igaza van. Egyházunk nem lelkész tisztségviselői a társadalom másmás közegében vannak jelen. Ilyen „közeg” a politika is. Tekintettel arra, hogy a pártpolitika viszont csak egy részét fedi le az adott közösségnek, ezért azt magam sem tartom jónak, ha kimondottan pártos szempontok érvényesülnek az egyházi közéletben. Tehát a közéleti buzgóságot meg tudom érteni, de nem gondolom, hogy ennek pártpolitikai köntösben kellene megjelennie. A lényeg azonban sokkal inkább az, hogy ki-ki képviselje az egyház ügyét abban a világi közegben, ahol civil életében mozog. 

– Ha jól dekódoltam, akkor felügyelő úr zsinati jelentése némi kritikát is tartalmaz, amikor nagyobb kezdeményezőkészségre bátorítja az országos iroda munkatársait. Tudna konkrét példát, példákat is mondani hiányérzetének érzékeltetésére?

– Hogyne! Én azonban nem kritikának szántam mondataimat, hanem valóban bátorításnak. Helyeslem, hogy az országos iroda tiszteletben tartja a gyülekezetek, intézmények, testületek önállóságát, hiszen a döntések joga a demokratikusan megválasztott autonóm közösségek kezében kell, hogy maradjon. Tisztában vagyok azzal is, hogy a kezdeményezőkészség mérsékelt volta a történelmi tapasztalatok fényében is érthető, hiszen „az Üllői út” hatalmától való indokolt félelem még sokak emlékezetében eleven. Ugyanakkor azt gondolom, hogy harminc évvel a rendszerváltozás után ezen is ideje túllépnünk. Másrészt abból a szempontból is megváltozott a világ, hogy közösségeink, intézményeink számára iszonyatos mennyiségű ismeretet igényel a benne való eligazodás, szabályszerű működés. Talán elég, ha csak az európai uniós elvárásokkal kiegészült jogszabályi környezet összetettségére utalok. Márpedig elégséges ismeret hiányában nem lehet jó döntéseket hozni. Elégséges ismerettel pedig értelemszerűen azok rendelkeznek, akik nap mint nap foglalkoznak az adott szakterület kérdéseivel. Nos, ők dolgoznak az országos irodában! Nem akarom egy az egyben összehasonlítani magunkat bajor testvéregyházunk „országos irodájával”, de a Landeskirchenamt professzionális, koncentrált működése láttán mindig arra gondolok, hogy ha ez a reformáció őshazájában lehetséges, akkor talán nálunk is menne… Tehát amikor azt mondom, hogy lehet bátrabb az országos iroda, akkor nem a demokratikus döntéshozatal fontosságát kérdőjelezem meg, „csupán” a professzionális hozzáállást pártolom.

– Ez év elejétől ön a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatójaként fizikailag is az országos iroda Üllői úti székházában dolgozik, miközben országos felügyelőként leginkább önnek lehet rálátása az egyház életének egészére. Mint az országos elnökség nem lelkész tagja – a hazai lutheránusság szempontjából hogyan értékeli a 2019. esztendőt?

– Valóban, nap mint nap az országos iroda épületében járva immár közelről látom, hogy mennyi kiváló szakember dolgozik nagy odaadással egyházunk székházában. Krámer György irodaigazgatóval zajló egyeztetéseink pedig még inkább meggyőztek arról, hogy ez egy jól működő iroda. Arról nem is beszélve, hogy ezekből a beszélgetésekből valóban értesülök sok mindenről az országból. Ennek alapján is a 2019. esztendőt a konszolidáció évének tekintem, ami talán természetes is egy meglehetősen viharos választási időszakot követően. Örömmel mondhatom, hogy az egyházvezetés minden fontos stratégiai kérdésben egységes. Pillanatnyilag nem látok olyan törésvonalat, ami ezt fenyegetné. Ha a mindennapokban elő is fordulnak konfliktusok – és amíg feloldhatók, addig a konfliktusok hasznosak is lehetnek –, az a tapasztalatom, hogy lényegében minden testületet a konszenzusra való törekvés szándéka vezérel. Azt gondolom, hogy egyházunk mai helyzetében ez a legfontosabb. Látom persze, hogy itt-ott felbukkannak olyan állásfoglalások, amelyek a nyugati egyházakban tapasztalható furcsa jelenségekre reagálva határozottan konzervatívabb arcélet szeretnének adni egyházunknak. Tudjuk, hogy a tanítás tisztasága felett püspökeink őrködnek, nem szerencsés, ha ezt a feladatot mások szeretnék átvenni. A püspöki kar egysége a modern társadalom jelenségeinek megítélésében olyan drága kincs, amit nagyon meg kell becsülnünk.

– Köszöbön áll az egyházunk és Magyarország kormánya között megkötendő szerződés ratifikálása. Talán érthető, hogy tartalmának részletei még nem „sajtónyilvánosak”, azt viszont tudjuk, hogy e szerződés létrejöttét egyházunk indítványozta. Miért is?

– Ismeretes, hogy a kormány 2017 októberében átfogó megállapodást kötött a Magyarországi Református Egyházzal, amellyel az 1998-ban létrejött egyezséget újították meg. A rendszerváltással kezdődött folyamatba illeszkedik a többi történelmi felekezettel történő megállapodás is. Valóban reménységünk lehet arra, hogy mi is elérkeztünk a megállapodás utolsó fázisához, hiszen mind Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel, mind pedig az egyházügyi államtitkársággal – ott is elsősorban Fürjes Zoltán helyettes államtitkárral – rendkívül konstruktív együttműködés jegyében zajlik ennek a megállapodásnak a kidolgozása. De legalább ennyire fontos, hogy az alapszöveg elkészítésekor – és itt is ki kell emelnem az országos iroda szerepét – olyan koncentrált, lényegre törő, az egyházunk jelenét és jövőjét egyaránt szem előtt tartó tervezés folyt, ami már önmagában értéknek mondható. Jelentőséget tulajdonítok annak is, hogy a különböző testületek egyhangúlag vagy közel egyhangúlag támogatták mind az alapkoncepciót, mind a benyújtott szövegváltozatot.

– Egyházaktól távol álló médiumok a reformátusokkal kötött magállapodásból többnyire csak az anyagi vonzatokat emelték ki. Miben tud többet tartalmazni egy ilyen egyezség?

– Még az egyházakhoz közel állók is előszeretettel hangoztatják a köznyelvi formulát, miszerint „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen”. Én két okból nem tartom jónak, ha a kormánnyal kötendő szerződésünkről mindenkinek a pénz jut az eszébe. Egyrészt nem lehet eléggé értékelni, hogy a jelenlegi kormány nyitott az egyházak felé. Ugyanakkor ott vannak az elvilágiasodott tömegek, amelyeknek semmi kapcsolatuk nincs az egyházakkal, Istennel. Mi ugyan – missziói parancsunknak megfelelően – azt szeretnénk, ha lenne kapcsolatuk, amíg azonban elzárkóznak, addig nem biztos, hogy jó szemmel nézik, ha az egyházakhoz kötve milliárdos költségvetési tételek jelennek meg a sajtóhírekben. Én tehát már csak ezért is fontosabbnak tartom ebben a szerződésben mindazt, ami rögzíti, hogy mi az, amit a kormány, illetőleg az egyház becsül egymás szolgálatában. És ha ez a diakóniai ellátás, a családpolitika, az oktatás minősége…, akkor ez a megállapodás ebből a szempontból is fontos, a kívülállók számára is értékelhető dokumentum lesz. Másrészt nem észlelem, hogy azok az egyházi közösségek, amelyek az utóbbi időben jelentős pénzügyi támogatásban részesültek, markáns lelki megújulást mutatnának. Vagy hogy élen járnának a missziói parancs teljesítésében. Tehát miközben tudván tudom, hogy szükséges az anyagi kondícióink erősítése – hiszen én is látom rossz állapotban lévő intézményeinket, hámló vakolatú templomainkat –, egyháztagjaink részéről mélyebb lehetőségek, összefüggések felfedezését is remélem a kormánnyal kötendő megállapodásban.

– Önnek ez immár a harmadik ciklusa országos felügyelőként. Ha nem tévedek, első ciklusának elején alapította az országos presbitérium a Prónay Sándor-, illetve az Ordass Lajos-díjat, második felügyelősége idején létesült a Sztehlo Gábor- és a Schedius Lajos-ösztöndíj, a közelmúltban pedig ön volt az egyik jegyzője a teológiai örökségünk megmentésére irányuló felhívásnak. Lapszámunk mellékleteként is megjelent az az adatbekérő űrlap, amely a 20. századi evangélikus igehirdetési hagyatékok feldolgozását hivatott elindítani. Legyen ez itt most ismét a „reklám helye”: mit tulajdonít az Igehirdetés-felhő projekt legfőbb jelentőségének?

– Valóban, igyekeztem az elmúlt ciklusok során is tudatosan építkezni. A díjaink többnyire a jelen törekvéseit méltányolják, azokat a gazdag életműveket, amelyek ma is alakítják egyházunkat. Az ösztöndíjakkal a jövő nemzedéket támogatjuk abban a reményben, hogy felnőttkorukban is gyülekezeteink aktív tagjai maradnak. Az Igehirdetés-felhő kezdeményezés a múlt megőrzéséről szól. Legfőbb jelentőségének azt tartom, hogy azok az átvirrasztott szombat éjszakák, amikor a másnapi prédikációk íródtak – és a sok-sok megírt igehirdetésből összeállt lelkészi életművek –, nem múlnak el azáltal, hogy ezek az igehirdetések egyszer elhangoztak azokról a bizonyos szószékekről. Azt gondolom, hogy amit a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészei az elmúlt évtizedek, évszázadok során a legkülönbözőbb gyülekezetek szószékein „létrehoztak”, az olyan lelki és intellektuális teljesítmény, amit nekünk nemcsak megőrizni kötelességünk, hanem érdemes beépítenünk mai teológiai látásunkba is. Ezért ha ezt az adatbázist sikerül úgy létrehozni, hogy időrendben, az egyházi év szerinti beosztásban, az igehirdetési alapige szerint is visszakereshetően, személyekhez köthetően rendelkezésünkre álljon, akkor a múlt század szószékein hétről hétre bizonyságot tevő lelkészek „egyszeri prédikációi” a ma és a holnap evangélikusainak hitét is erősíthetik. Ebben a projektben ez a legfontosabb. Nagyon hálás vagyok hittudományi egyetemünknek és az Evangélikus Országos Gyűjteménynek, hogy a kezdeményezésem részleteit nagy alapossággal kidolgozták. Ne feledjük azt sem, hogy – főként a múlt század második felének diktatórikus éveiben – nemegyszer piciny falvak evangélikus templomainak szószékein is „lélekerős szellemi óriások” álltak. Azt remélem, hogy a változatos sorsú ősök példája bátorítás is a mai igehirdetőknek, egyúttal annak tudatosítása mindnyájunkban, hogy a prédikáció az evangélikus istentisztelet szíve – meg kell tehát becsülni, aki ápolja, gondozza. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 41–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: Prőhle Gergely - interjú -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!