Érintésmentes húsvét

Érintésmentes húsvét

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kovács Barbara
Rendkívüli helyzetek rendkívüli szavakat hívnak életre. Ha néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy „karantén”, „pandémia” vagy éppen „operatív törzs”, ezek számomra semmit sem jelentettek volna. Mára azonban az aktív szókincsünk részei lettek, és elkezdtünk az egyensúlyából kibillent hétköznapi életünkre találó, új kifejezéseket is alkotni. llyen az „érintésmentes” szó is, amelyet most már szinte mindenki arra a helyzetre használ, amikor a házhoz szállított ételt, csomagot anélkül veszi át a futártól, hogy vele közvetlen érintkezésbe lépne.

Az idei böjtben nemcsak a tranzakcióink lettek érintésmentesek, hanem bizonyos szempontból az életünk és a lelkünk is. Hiányoznak a jó, a kedves érintések. Az üdvözlő kézfogások, a baráti ölelések, a biztató vállveregetések. Hiányzik, hogy két méternél közelebb lépjünk egymáshoz az utcán, és megsimítsuk egymás karját. Eddig fel sem tűnt, hiszen ezek az érintések annyira hozzátartoztak a hétköznapokhoz, most érezzük csak igazán a hiányukat, amikor le kell mondanunk róluk. Pedig az érintés éltet, a hiánya viszont pusztít.

A járvány felszínre hozta azt, ami korábban is ott volt a mélyben, csak talán a sok teendő nem engedte tudatosítanunk: az érintéseink súlyát és fontosságát. Nemcsak a találkozások alkalmával megszokott egyszerű érintések hiányáról van szó, hanem a mélyebb tartalmú érintésekéről is. Hiszen a karantén sokak számára nem az a közösségi médiában mutatott ideális kép az összetartó családról és az együtt eltöltött minőségi időről. Éppen az összezártság mutatott rá arra, hogy még a közvetlen kapcsolatainkban, a családunkban is mennyire híján vagyunk az érintéseknek.

Az „érintésmentesség” ott van azokban a párkapcsolatokban, ahol az egymásnak okozott sebek és az elhidegülés miatt a társak évek óta nem értek a másikhoz. Ott van az idős rokonaink otthonaiban, akik most még magányosabbak, mint valaha, hiszen nemcsak a külvilágtól és a szeretteiktől vannak elzárva, hanem a lehetőségtől is, hogy egy öleléssel, simogatással bátorítsuk őket. Ott van azokban a családokban, ahol az érintés nem pozitív értelmű, hanem egyet jelent a fizikai és szóbeli bántalmazással, amely most a négy fal közé zárva még inkább titokban marad. A karanténban nem lehet elmenekülni a munka, a szabadidős tevékenységek és az emberi kapcsolatok menedékébe: szembesülnünk kell életünk érintésmentességének fájdalmával.

Jézus is éppen a legnagyobb nehézségek közepette tapasztalta meg a gyógyító emberi érintés hiányát. Hiszen amikor tanítványainak a támaszára lett volna szüksége, helyette korbác - csal ütötték a hátát. Édesanyja ölelése helyett nehéz fakereszt nehezedett a vállára. Simogatás helyett leköpték, és szögekkel verték át a testét. Egyedül maradt a legmélyebb szenvedésben, úgy érezte, hogy Isten is elhagyta őt. Azért tud együttérezni a mi fájdalmas hiányainkkal, kínzó egyedüllétünkkel, mert ő maga is a legmélyebb magányból és az „érintésmentesség” tökéletes állapotából, a halálból tért vissza, hogy újra élő legyen, és másokat is az életre vezessen.

Tamást „hitetlenként” szoktuk emlegetni, amiért saját szemével akarta látni a feltámadott Jézust, és maga akarta megérinteni a szögek helyét a kezén. Én most mégsem hitetlenként látom őt, hanem olyan emberként, aki egyszerűen csak újra találkozni akart a mesterével, úgy, mint régen. Nem hitetlenségből akarta megérinteni őt, hanem hogy megbizonyosodjon róla, hogy semmi sem változott, ő ugyanaz a Jézus, aki elhívta őt, akivel együtt járt, akivel együtt evett.

Jézus nem utasította el őt, ugyanakkor arról is biztosította, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen: „...boldogok, akik nem látnak és hisznek” – mondta (Jn 20,29). Most már nem a személyes találkozás, a megtapasztalt csodák alapján kell hinniük, hanem úgy, hogy fizikailag nem lesz többé velük.

Ezen a húsvéton mi is olyanok vagyunk, mint Tamás: vágyunk rá, hogy minden újra a régi legyen. Együtt legyünk a templomban, kezet fogjunk, és azt mondjuk: „Krisztus feltámadt!”, mire a másik, régen látott testvérünk azt feleli: „Krisztus valóban feltámadt!” Vágyunk rá, hogy a hajnali istentisztelet után együtt reggelizzünk, hogy ne csak lélekben legyünk közösségben, hanem az asztalnál is. Mégis mindannyian érezzük, hogy ez a húsvét nem lesz olyan, mint régen.

Hiszem viszont, hogy Jézus feltámadása szükségszerű változást is hoz az életünkbe. Jézus nem utasítja vissza vágyainkat, elhordozza őket, de biztosít is róla, hogy most már új módon kell hinnünk benne, ahogyan a tanítványoknak is újra kellett értelmezniük a hitüket. Nem ragaszkodhatunk mindig Tamásként a régihez, alkalmazkodnunk kell az új kihívásokhoz, és meg kell találnunk a helyünket, a feladatunkat az új élethelyzetben is. Nem lesz könnyű, viszont a feltámadt Krisztus éppen erre hív bennünket ezen az „érintésmentes”, nehéz húsvéton: kövessük őt akkor is, ha az út új, ismeretlen tájakra visz minket.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2020. április 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!