A nyolcadik napon... – Megnyílt Fazakas-Koszta Tibor festőművész Sziget című önálló kiállítása

A nyolcadik napon... – Megnyílt Fazakas-Koszta Tibor festőművész Sziget című önálló kiállítása

Share this content.

Gödöllő – 2013. november 30-án a gödöllői Levendula Galériában nyílt meg Fazakas-Koszta Tibor festőművész Sziget című önálló kiállítása. Alábbiakban a kiállítás megnyitóbeszédét közöljük. Szöveg: Galambos Ádám, kép: Fazakas-Koszta Tibor

A nyolcadik napon kezdődött el... Addig az embernek minden adott volt, az Úr gondoskodásában élt. Rend volt a földön. Nem volt gyűlölet, kirekesztettség, elfordulás és közöny. Egység, szimbiózis, tiszta élet volt csupán. És akkor történt valami. A cselekvés, a szabad döntés eredményeként különvált a szent és a profán.

Úgy is mondhatnánk, hogy akkor azt mondta az ember: nem jó nekünk ez a fajta engedelmesség. És az ember megteremtette a profán világot. És egyből észrevette az ember, hogy az, amit teremtett, az nem jó. De már nem volt korrekciós lehetőség, nem volt visszaút. És végéhez közeledik a nyolcadik nap.

Azóta sok minden történt. Az ember egyre kifinomultabban megtanult bánni azzal az érzéssel, hogy bár időnként közel kerül – vagy akár bele is tud helyezkedni – a szentbe, mégis, többnyire a profánban él. Módszereket, filozófiai-, sőt, teológiai irányzatokat és nézeteket alakított ki, amivel a bensejében azért néha feltörő lelkiismeretére írt talál.

Minden ott kezdődött el. A nyolcadik napon. Amikor az ember mára elfogultnak mondott érzése csillapodni kezdett és helyet talált magának a szeretetlenség. Már nem odafordulás, naponkénti rácsodálkozás, az öröm minden napja, hanem a közöny győzött. Eszembe jut Ingmar Bergman svéd filmrendező 1973-ban bemutatott Jelenetek egy házasságból című tv-filmje. A házaspár elhidegültsége, ahogy az ágyban, egymás mellett nem elbeszélgetnek, hanem elbeszélnek jelzi, hogyan válik egy szeretettel áttöltött tartalom kiüresített magánnyá.

Minden ott kezdődött el. Ott, a nyolcadik napon, amikor az ember felismerte, hogy környezete javaival nem feltétlenül szükséges fenntarthatóan bánnia. Máshogyan fogalmazva: „és akkor mondta az ember: válasszuk külön a javakat és a gondoskodást. És az ember létrehozta az önző, a Csokonai Vitéz Mihállyal mondott Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle világot. És elhitte az ember, hogy ez jó. És lett éhínség és lett bőség – egymás mellett...

Az ember azóta is, naponta próbálkozik a nyolcadik napot kezében tartani. Elkezdi, megtölti tartalommal és bizakodik, hogy lelkiismerete így vagy úgy, de megnyugszik. Az ember hisz magában. Elhiszi, hogy bölcs tud lenni önmaga szerint /Róm 12,6/. És látja, hogy amit teremt az nem jó. És mégis elhiszi, hogy ő az, akinek gondolja magát.

Tisztelet Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntöm Önöket Fazakas-Koszta Tibor Sziget című kiállításának megnyitóján a gödöllői Levendula Galériában. Fazakas-Koszta Tibor legújabb alkotásai, amit a mai naptól megtekinthetnek ismét megújulást hoztak. A művész ugyanis a korábbi festményei útján járva most egyre mélyebben megfogalmazza azt a hiányt, amely foglalkoztatja. Mintha nem azzal törődne, hogy mi kell a világnak, hanem azt mutatja, hogy mire van szüksége a világnak. Ez a feszültség veszi körül az alkotást és a nézőt. A befogadó találkozhat azzal, hogy az, amit elképzel, amiben megnyugtatja magát valójában olyan mint Platón barlangja. Azaz a hétköznapi idea csak látszat. Ennek a feszültségnek az ábrázolása nem más, mint az emberi kapcsolatok, viszonyok és érzések megmutatása. Vagyis a valóság újrafogalmazása – megnyugtatás nélkül.

Nem csoda, ha Ön, tisztelt néző, amikor szembekerül az egyes alkotásokkal, egyből nem helyezi önmagát beléjük. Ki szeretne találkozni saját mezítelenségének felmutatásával? Ki az, aki a megnyugtató jólvanok helyett a valóság vízióját óhajtja? Bármennyire is kényes a kérdés, sőt, talán botránkoztatónak tűnik, mégis, ha az igazságkeresésben jelen alkotásokkal gondolkodunk, saját magunkat láthatjuk. Vagy eltűnődhetünk a harsány színek pompájában és maradhatunk a tartalmon kívüli – vagy azt csak sejtető – árnyékvilágban. Vagyis Fazakas-Koszta Tibor jelen alkotásai által választásunk van. Választhatjuk az esztétikát vagy – illetve és – találkozhatunk korunk kritikájával.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Talán kellemetlen érzés Fazakas-Koszta Tibor alkotásain a szépbe öltöztetett kérdésekkel szembesülnünk. Azzal, hogy a művein fellelhető viszonyok, alakok és azok mozdulatai, vagy a táj és ember egymással való kölcsönhatása nem áll meg a kápráztatás szintjén, hanem korunknak, nekünk szóló kérdéseket alkot.

Nem véletlen, hogy Fazakas-Koszta Amrita alkotása egy olyan művészre reflektál, aki bár az indiai művészetre európaiként elsőként volt nagy hatással, mégis, életpályája kérdései átszövik az ő európai művészetbe történő besorolását.

Avagy miért fordulhat elő, hogy a harmónia helyett a letisztult térben a benne elhelyezett emberek feszültségét érezni? Égi és földi dolgok, mint ahogy a cím is sugallja. Elmerengés, valahova – távolba vagy földre – tekintés önmagában még nem lenne probléma. Azonban az egymáshoz való viszony, a nemcsak hogy egymásra nem reflektálás, hanem a közöny átszövi a kép valóját. Mintha mindenki a maga világában élne – függetlenül a másikétól – egymás mellett. Ennek talán jelen kiállításon kicsúcsosodó érzését leginkább a Mítosz fejezi ki. A szépség mondhatni két, férfi és női ideája bár közel helyezkedik el egymáshoz, mégis, mi látjuk: reménytelenül elérhetetlenek egymás számára. Csak az ábránd marad... Valami, amiről mi – kívülállók – tudjuk, hogy képzet, azonban az, aki benne van, lehet, hogy élete végéig mindezt meggyőződéssel kergeti. Talán igaza van a pesszimizmus filozófusaként emlegetett Arthur Schopenhauernek, amikor ezt írja: „Egyéni életünk lefolyása és eseményei, igazi értelmüket és összefüggésüket tekintve, durvább mözaikművekhez hasonlíthatók. Ameddig közvetlenül ezek előtt állunk, nem igen ismerjük föl az ábrázolt tárgyakat, s nem vesszük észre sem jelentőségüket, sem szépségüket: mind a kettő csak bizonyos távolságban tűnik szembe.

Engedjék meg, hogy mindehhez az érzéshez, az ábránd, a felépített, képzeletbeli világhoz való makacs ragaszkodás emberi tulajdonságához egy zsoltárt idézzek, mely rávilágít emberi, talán gőgös magatartásunk színpadias álomvilágára: „Ha elszáll az ember lelke, visszatér a földbe, és azonnal semmivé válnak tervei.” (Zsolt 146,4)

Tisztelt Hölgyei és Uraim!

Fenti kérdésekkel Fazakas-Koszta Tibor korábbi alkotásain már más és más formában, de találkozhattak. Azonban, vagy e mellett most megjelent egy új forma, egy új kérdésrendszer. Az ember, mint teremtő, egészen odáig jutott, hogy már a természetes folyamatok naturális alakulását sem kívánja megvárni, hanem helyette az állandó készet óhajtja. A Szent és profán és a Sziget című alkotások különböző megközelítésből, de erre reflektálnak.

Haladó világunkban mintha értéktelenné válna az, a már a 19. században is nyomasztó felszólítás, melyet a weimari klasszikusok egyik kimagasló képviselője, Fiedrich Schiller így fogalmaz meg: „A percet lásd meg, míg el nem repül, mert életünkben ritka pillanat kínál nagyot, jelentőst.

Nemcsak korunk, hanem elődeink kérdésének is tekinthetjük azt, hogy nem a saját kezünk munkájával, hanem mások, vagy a természet – akár természetellenes – javaival kívánjuk a jómódot elérni. Az azonban, hogy mi a jómód, egy másik kérdés. Azt gondolom, hogy erre Fazakas-Koszta Tibor egy következő kiállításán még reflektálni fog.

Avagy azt is mondhatnám, hogy szabadságot óhajtunk, sőt követelünk. Talán mérhetetlen nagyot. Erre figyelmeztet Erich Fried osztrák költő Uralomszabadság című lírájában:

Azt mondani:
„Itt szabadság
uralkodik”
mindig tévedés
vagyis hazugság:

a szabadság
nem uralkodik

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Szent és profán című alkotáson bár a személyek különböző irányba tekintenek, azonban hasonló érzelmeket és mozdulatokat kifejezve mégis egy irányba haladnak. Visznek magukkal valamit, ami bár természetellenes, mégis természetes. Kortól függetlenül ragaszkodnak egy értékhez. Nem tudni honnan jöttek, talán maguk is bizonytalanok a helyes út irányában, azonban összefogva, közösséget alkotva, talán nem csak önmagukban bízva eveznek. Talán ez a mi reményünk.

Az, hogy felfedezzük, hogy mi is a nyolcadik napon vagyunk. Nekünk is választanunk kell szent és profán között. Megalkudhatunk, de neki is feszülhetünk.

Fazakas-Koszta Tibor Sziget című kiállítását Paul Claudel lírájának részletével nyitom meg:

„Íme ismét a Jelenlét, a rettenetes magány,
és hirtelen ismét a lehelet arcomon.”

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!