A sötétség szíve és a fényíró

A sötétség szíve és a fényíró

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Papp Máté
„Nagyon sok szép országot látok, viszont ehhez az érzéshez ki kell vonnom belőlük az embereket… A kövek, a patak, a völgy, a fák, az erdők, az állatok – olyan, mint a paradicsom. Egyetlen zavaró tényező van: amikor belesétál ebbe a képbe egy ember.” Egy televíziós interjúban mondta ezt Krasznahorkai László író. Wim Wenders és Juliano Ribeiro Salgado 2014-es filmjében, A föld sójában – Sebastião Salgado brazil származású fotográfus fényképein keresztül – a Föld emberiség által meggyötört vagy még érintetlenül hagyott arcával szembesülhetünk, pokoli és paradicsomi tájakon járva, egy-egy pillanatra belépve a modern (vagy mindenkori?) civilizáció egyszerre csodálatos és szörnyűséges történetébe.

Érdekes módon Wim Wenders és a közeli hozzátartozókból álló interjúalanyok mellett megszólaló, Franciaországban letelepült, de tulajdonképpen egész életében úton lévő fényképész már a bevezető szavakkal metafizikus síkra tereli a narrációt („a fotográfus valójában a fénnyel rajzol”), hogy aztán bibliai hasonlatokkal írja körül az első témát, a brazil aranybányák hangyabolyszerű sokaságát. „Mikor a szélére értem annak a hatalmas lyuknak, egy pillanat alatt bontakozott ki az emberiség történelme előttem. A piramisok építése, Bábel tornya, Salamon király bányái…” Az önmagukat rabszolgasorba kényszerítő, aranylázban égő, tetőtől talpig sáros, egymáshoz tapadó alakok sziszifuszi munkájában ugyanaz az alaktalan, mégis feldolgozhatatlan anyag képződik meg, amelyet történelmi korokon át termeltek ki magukból, majd gördítettek maguk előtt a különböző társadalmi berendezkedések embertelen körülmények közt vegetáló tömegei. Az említett aranybánya önkéntes rabszolgasága azt bizonyítja, hogy ez az értelmetlennek tűnő, mindinkább kiutat sem kereső, beletörődő nyomorúság nemcsak a későbbi, Munkások című fotósorozatban bemutatott, gyárakban robotoló társadalmi réteg osztályrésze lehet, hanem azoké a szabad egyéneké is, akik magukat hajszolják az őrületbe.

Sebastião Salgado szerint a történelem nem más, mint egy elmebaj meséje, amelyben a háborúk egymást követő folyama mentén járhatjuk végig az értelemmel és szellemmel megáldott, olykor a „teremtés koronájának” nevezett emberi kreatúra kegyelemre váró kálváriáját. Salgado stációi azonban mintha egy fordított teremtéstörténetben, a végidőktől vezetnének visszafelé minket. Legalábbis úgy tűnik, hogy a meg- örökített borzalmak sohasem sűrűsödtek össze olyan mértékben, mint az apokaliptikus formákat öltő huszadik század alatt. A filmben áttekintett negyvenéves életművet – a keresztény szimbolikánál maradva – akár jelképesen is felfoghatjuk, hiszen nem nehéz párhuzamot vonni az ószövetségi negyvennapos özönvíz, Jézus újszövetségi, szintén negyven napig tartó pusztabeli kivonulása, illetve az ítélettől sújtott (?), senki földjévé tarolt vidékekre induló „fényíró” eltökélt, titokzatos figurája között. „Egy ember, aki fénnyel és árnyékkal írja és újraírja a világot” – hangzik el a film elején. Nem sokkal ezután Wim Wenders enyhe humorral ugyan, de „visszaélőnek” nevezi filmjének alanyát, akaratlanul is felvetve számos kérdést a megfigyelő szerepet felvállaló Salgado világjáró küldetésével kapcsolatban. Rendkívüli, amikor a fotós elmeséli, hogy andokbeli utazásai során találkozott egy ecuadori, keresztény hitre térített indiánnal, aki meg volt győződve arról, hogy a furcsa gépekkel érkező, akkoriban hosszú hajat és szakállt viselő vendég azért jött közéjük, hogy megfigyelje őket, és hírül vigye „fentre”, hogy ki cselekszik erényesen, és ki az, aki esetleg nem él Istennek tetsző életet. Vajon ezek tükrében mit tudunk kezdeni a, figyelemmel kísért különböző eseményekbe be nem avatkozó, de jelen lévő „outsider” etikai horizontjával? Például a nigériai éhezések (közvetlen segítséget nem nyújtó) művészi archiválása közben? Vagy akkor, amikor az égő kuvaiti mezőket Salgado azért nem akarja otthagyni, mert egy hatalmas színpadi show-t lát az ottani infernószerű állapotokban.

A film készítői nyitva hagyják az ebből fakadó kérdéseket, új földrészekre kalauzolnak, újabb társadalmi problémákra fókuszálnak (tanulságos lehet egyébként a mostani menekültválság problémá- it összevetni az Exodus, azaz a Kivonulás című, menekültekről szóló fotósorozat kapcsán megosztott tapasztalatokkal) a lé- legzetelállító fotók segítségével. Ruandától Szerbiáig olyan mértékű emberi erózió tárul fel a lencse előtt, amely nyilvánvalóan a fényképészt is megviselte. Olyannyira, hogy el kellett gondolkodnia, miképpen gyógyulhatna ki abból a lelki betegségből, amelyet európaivá vált polgárként óhatatlanul elkapott, és hihetetlen dózisban érte, amikor a pokol tornácáig merészkedett. Vakmerősége vajon mennyiben vezethető vissza az úgynevezett „fehér ember” kalandvágyó hajlamára, és milyen mértékben értékelhető empatikus ösztönökre hivatkozva?

Az utolsó, Genezis címet viselő film-, illetve fotótéma valamelyest választ ad erre a kérdésre. Salgado és felesége végül visszatér Brazíliába, hogy átvegyék a korábban nagy erdős területekkel és állatállománnyal rendelkező, mostanra az aszályok miatt száraz pusztává tikkadt Salgado-birtokot. Csodával határos módon telepítik újra a környező vidék flóráját; kétmillió fát ültetnek el, létrehozva a napjainkban nemzeti parkként működő Terra Intézetet. Ezzel egy időben vágnak bele a már említett fotósprojektbe, amelyet Wenders „a Földhöz intézett szerelmes levélnek” nevez. A Föld számtalan szegletén készített felvételeken kibontakozó ősállapotok nem viselnek magukon emberi nyomokat (a megkeresett, szintén ősállapotban lévő, dzsungelekben élő törzsek vadászösvényeit leszámítva). A gyönyörű állatfotográfiák elkészülése közben a Terra Intézet újratelepített erdejébe is kezdtek visszatérni az állatok a kabócától a jaguárokig… Egy, mondhatni, saját kézzel ültetett fát tapogatva Salgado az örökkévalóság koncepcióját az örök körforgásban és az éltető növekedésben, a Föld sebeinek begyógyításában, az újjáteremtés lehetőségében látja. Szemmel láthatólag sikerült kitépnie magát a sötétség szívéből, amelynek dobbanásait – a megdöbbentő fotósorozatokat látva – a néző is meghallhatja.

Kérdés marad, hogy a képekből visszalépve hogyan tudunk ismét belépni abba a kimerevítetlen, követhetetlen világba, amely körülvesz bennünket. S ha akarjuk, ki tudjuk-e magunkat vonni belőle? „…a mozdulatlan időben rég / leigázottak és éhezők / virrasztanak, hogy Isten / végre elgördítse kövét” – énekli a természet örök körforgásáról szóló dalában Bill Fay angol zenész. Ha a szóban forgó isteni kő ugyanaz, mint az emberiség sziszifuszi görgetege, miért zuhan vissza újra és újra abba a sorok elején említett lyukba, amelynek mélységeit a fény sem világíthatja be teljesen?  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2016. április 3-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!