Ökumenikus konferencia az úrvacsoráról Debrecenben – evangélikus szemmel

Ökumenikus konferencia az úrvacsoráról Debrecenben – evangélikus szemmel

Share this content.

Szöveg: D. Szebik Imre
Debrecen – Miután 2020-ban hazánkban lesz a római katolikus Eucharisztikus Kongresszus, egyre több közös egyházi alkalmon foglalkozunk az úrvacsora szentségének teológiai értelmezésével és gyülekezeti ünneplésének hagyományaival. Ahogyan arról korábban már honlapunkon beszámoltunk, 2019. november 20-án a Debreceni Hittudományi Egyetem szervezésében került sor tudományos konferenciára ebben a téma körben „Mert egy a kenyér...” – Az eucharisztia ökumenikus perspektívában címmel.

Dr. Fekete Károly püspök köszöntő szavai után dr. Gottfried Locher egyetemi tanár, a svájci református egyház elnöke tartott biblikus megalapozottságú előadást a témáról, melyet dr. Bölcskei Gusztáv professzor diaképekkel elmélyített korreferátuma követett.

Palánkai Ferenc római katolikus püspök vezette fel a következő rész előadásait, élén dr. Hafenscher Károly egyetemi docens megnyilatkozásával, amelyben az előadó a közös úrvacsoravétel teológiai esélyét latolgatta, s erre is biztatott. Dr. Zamfír Edina kolozsvári római katolikus professzor a nehézségeket és akadályokat vette számba a türelmes várakozás jegyében.

Dr. Seszták István görögkatolikus teológiai tanár, érseki főhelynök az ortodox tradíció felől közelített a témához, míg dr. Mario Fischer az Európai Protestáns Egyházak Közösségének (GEKE) főtitkára, bécsi evangélikus lelkész az úrvacsora együttes ünneplésének közös vonásait helyezte előtérbe. A záróelőadást e sorok írója tartotta, Ferenc pápa legutóbbi rendelkezéseit ismertetve és Peter Knauer frankfurti katolikus professzor progresszív, előremutató teológiai fejtegetését vázolvaa. Biztatott a vendég úrvacsorai közösség átgondolására is. (Az előadás cikkünk folytatásában elolvasható.) Az előadásokat élénk megbeszélés követte.

A konferencián dr. habil. Krántz Mihály római katolikus teológiai dékánnak a Pro Unitate in Christo díjat adta át dr. Fekete Károly püspök és dr. Kustár Zoltán rektor az ökumené területén kifejtett aktív munkásságáért.

Az úrvacsora téma körében a konferencia sorozat Budapesten folytatódik a Károly Gáspár egyetemen. Illesse köszönet a debreceni Református Hittudományi Egyetemet a konferencia megrendezéséért és a szíves vendéglátásért!

 

D. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök: Az eucharisztia közös ünneplésének teológiai lehetőségei és akadályai – figyelemmel a magyar történelmi egyházak elvi és gyakorlati szempontjaira

 

Mivel előadásom az Eucharisztia – Egy a kenyér konferencián az utolsó programpont, ezért aktuálisnak vélem egyfajta összegzéssel visszatekinteni az elhangzottakra és témánkból adódó közös gondolkodásunk lehetséges feladatainak felvázolására.

1. Mit tanít a római katolikus egyház az eucharisztia szentségéről?

Szorosabban kapcsol össze Krisztussal. Vagy ahogy a Biblia írja Jn 6,56. versében. „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne.” Vagyis a Krisztusban való élet alapja az eucharisztikus lakoma. A Krisztussal való kapcsolat örök. Aki hisz bennem, aki e kenyérből eszik, örökké él." (Jn 6,47-51) A szentség vételéhez hozzátartozik a bűnbánat is, hiszen aki méltatlanul eszik és iszik, az kárhozatra jut.

Az eucharisztia Krisztus testének, az egyháznak élő tagjává tesz. Augusztinusz írja:

„Olyan volt, mintha egy hangot hallottam volna a magasból: Én vagyok az erősek tápláléka, növekedj és egyél belőlem. De nem fogsz engem testi eledelként magaddá alakítani, hanem te alakulsz át, és olyan leszel, mint én.”

Megújítja a kegyelmeket, amelyeket a keresztségben és a bérmálásban kaptunk.

Megerősít a bűn elleni küzdelemben.

Betölt Szentlélekkel.

Mind ezekből egyértelmű: Krisztus jelenlétét, bennünk való hatékony munkáját vallják, s hirdetik római katolikus testvéreink.

(Az idézetek Fábry Kornél: A szent áldozás kegyelmi hatásai... című előadásából valók.)

2. Mit tanít a görög katolikus egyház, ill. a keleti ortodox egyház az Eucharisztia szentségéről?

Miután a görög katolikus, illetve ortodox egyházak és a római katolikus egyház között – liturgikus hagyományaik eltérő volta ellenére – örvendetes módon interkommunio létezik, ezért e kérdés részletesebb tárgyalásától most eltekintek azzal a megjegyzéssel, hogy az eucharisztiában Jézus Krisztus Urunk jelenlétét, a Vele való tényleges közösséget mindkét egyház vallja, hirdeti és megéli a hitben. Saját keleti tradíciójú liturgiájuk rendkívül gazdag, s azt a korszellemmel járó felismerést vették számba, hogy sokan – lelki előkészület nélkül -járulnak az eucharisztia szentségéhez, mert a templomban is kapni akarnak valamit, ami az övék lehet, amivel gazdagodhatnak. Mások bajtól, betegségtől való megóvás reményében járulnak a szentséghez.

3. Mit tanít a református egyház az úrvacsoráról, mint szent sákramentumról?

Krisztus sákramentális jelenléte szimbolikus jelenlét, amely azonban nem kevesebb jelenlétű, mint a realpraesentia, de nem is ellentéte annak, hanem az igazságnak sajátosan meghatározott formája: a jelentésnek és a jelzettnek a viszonya. A sákramentális jelenlét szellemi (geistlich), ami azt jelenti, hogy a Szentlélek által az isteni kijelentés aktualitásában való jelenlétet takar. A sákramentalis jelenlét virtuális jelenlét, amely azt jelenti, hogy Istennek jelenléte és tette történik az egyházban, Isten a sákramentumokhoz tartozónak jelenti ki magát. Így a jel mutatja őt és a jelzett láthatóvá válik a jelenben.

(Idézet Dr. Fekete Károly Az úrvacsora értéke és jelentősége a református teológiában című előadásból.)

4. Mit tanít az evangélikus egyház az úrvacsoráról?

A Confessio Augustana szavai szerint: „Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van és kiosztásra kerül az úrvacsorával élőknek, és helytelenítik azokat, akik másképp tanítanak. A szentség által építi Isten gyülekezetét, növeli az összetartozást, s legyőzi a különbségeket, amelyek elválasztják egymástól a gyülekezet tagjait. Az úrvacsora közösségében Krisztus áll a középpontban, aki minden tagjának bűnbocsánatot, új életet és üdvösséget ad."

Luther a Nagy Kátéjában ugyanerről így fogalmaz: „Mi tehát az oltári szentség? Válasz: Krisztus Urunk valóságos teste és vére kenyérben és borban, amely Krisztus igéjével rendeltetett nekünk, keresztényeknek arra, hogy együk és igyuk.”

(Idézetek Luther Nagy Kátéjából.)

5. Az eucharisztia közössége megélésének dogmatikai akadályai.

A fentiekben vázolt, röviden bemutatott, az úrvacsorával kapcsolatos teológiai tanítások különbözősége is egyértelműen jelzi, hogy a többségében évszázadokkal korábban született tanítások az egyes keresztény egyházak felfogásukban jellemzően eltérnek egymástól. A gyakorlat is azt jelzi, hogy míg a római egyházban gyakori a naponta áldozók száma, addig a protestáns felekezetekben nem ritka a csupán évente háromszor-négyszer, esetleg havonta egyszeri úrvacsoravétel.

Mégis: hangsúlyossá kell tennünk, hogy valamennyi itt említett egyház Jézus Krisztus titokzatos jelenlétét vallja, hirdeti és elfogadja az eucharisztiában. A jelenlét hogyanjára adott válaszok ugyan nagyon eltérőek, de valamennyi itt említett egyház szentségként ünnepli, még ha ennek az ünneplésnek egészen különböző formái is jöttek létre a két évezred során.

Természetesen lehet arról dialógust folytatni, hogy a külső formák milyen teológiai megfontolások alapján jöttek létre, mekkora jelentőséggel bírnak napjainkban, hogyan lehet indokolni az egy szín alatt ünnepelt eucharisztiát a hívekkel vagy miként lehet túllépni a formák megkötözöttségéből az eucharisztia tényleges tartalmát adó Jézus-jelenlét közösségi megélését.

Fel lehet vetni azt a kérdést is, hogy az egyes egyházak egymástól különböző hittételei (pl. szentségek értelmezése, a tanítói hivatal léte, szentek tisztelete) mennyiben jelent akadályt az eucharisztia közös ünneplésében.

6. Az eucharisztia közössége megélésének ekkléziológiai akadályai.

Szinte nehezebbnek tűnik az ekléziológiai különbségek lebontása, mint a tanításbeli akadályoktól mentessé tenni az alkalmi úrvacsorai közösség gyakorlatának bevezetését.

Ha az egyház meghatározásának jellemzőit akarjuk közösen elfogadni, valószínűleg nehezebb feladatra vállalkozunk, mint az úrvacsora szentségének várt és remélt közös ünneplése és együttléte.

Mi az egyház és melyik felekezet tud s akar ennek eleget tenni - ez a kérdés csak külön tanulmány készítésével megválaszolható. De melyik egyház az, aki a kölcsönös elfogadás elve alapján áll, s kész úrvacsora közösség vállalására (kivel és milyen feltételrendszerben)?

A választ nem könnyíti meg az az örvendetes tény sem, hogy a római katolikus, a görög katolikus és a keleti ortodox egyházak többségében gyakorolják egymás között az intercommuniot, s „ugyanez” valósul meg az evangélikus, a református, a metodista és az uniált egyházak között. Az anglikán egyház úrvacsorai közösségre lépett az evangélikus egyházzal (porvooi egyezmény).

Két figyelemre méltó eseményre utalok, amely valószínűleg ismert a jelenlévő hallgatóság előtt. Az egyik: Ferenc pápa a Rómában élő evangélikusok templomába látogatott, ahol az istentisztelet utáni testvéri beszélgetés során megkérdezte a pápát egyik katolikus feleség arról, hogy mikor kerülhet sor az evangélikus férjével való közös úrvacsora vételre. Ferenc pápa válasza így hangzott: csendesedjenek el az Úr előtt, s ha pozitív a válasz, akkor tegyék meg, s térdeljenek az Úr oltárához. – Ez azonban nyilvánvalóan egyszeri és mélyen pásztori válasz volt. A másik már általános érdeklődésre számot tartó esemény. A német katolikus püspöki kar szorongatta a pápát, hogy a közös úrvacsoravétel kérdésében nyilatkozzék. Hosszabb vita után Ferenc pápa a német katolikus püspöki karra, azon belül pedig minden egyes megyés püspökre bízta az egyéni rendelkezés jogát ebben a kérdésben. Jelenleg nyolc egyházmegyében engedélyezett a vegyes házasságokban élők közös úrvacsoravétele, nyolc egyházmegye területén élő vegyes házasok számára viszont nem, a püspökök egyéni, személyes döntése alapján. Elgondolkoztató, sajátos német szituáció.

Közismert, hogy német protestáns gyülekezetekben az úgynevezett Abendmahl-Gastfreundschaft, az úrvacsorai vendégbarátság közössége gyakorolt katolikus testvéreink részére, elsősorban vegyes házasságok esetén. A vágy ott él a lelkekben, s ez természetes. A magas válási arány is indokolja, hogy egy erős spirituális közösség jöjjön létre a házastársak, később a nagy család tagjai között. De az egyházak kölcsönös elismerésének és szeretetének hiteles kifejezője is lehet az úrvacsorai közösség felkínált együttes ünneplése.

7. Mit tehetünk ma?

Az már önmagában is figyelemre méltó, hogy konferenciát tartunk, közösen gondolkozunk az eucharisztia kérdéséről. Timothy Radcliffe domonkos szerzetes írja: „Az egyházi reform első feltétele a caritas, amely a másik javát akarja [...] használni kell értelmünket, hogy a másik különbözőségét megértsük. Emberi hivatásunk az, hogy az egymáshoz tartozás új és mélyebb módjait keressük, új beszédmódokat, amelyek elmélyítik közösségünk lehetőségeit.”

Albert Camus Párizsban tartott teológiai konferencián így vallott: „Dialógus csak olyan emberek között lehetséges, akik megmaradnak annak, akik, és akik igazat beszélnek.”

Fel kell tennünk a kérdést: miben értünk egyet és miben különbözünk?

a) Miben értünk egyet?

  • Az eucharisztiát Krisztus rendelte, mindnyájunk számára szentség.

  • Az eucharisztiában Krisztus van jelen titokzatosan, minden értelmet meghaladóan.

  • Krisztus jelenlétét másként és másként véljük értelmezni.

  • Krisztus az úrvacsorában bűnbocsánatot, új életet és üdvösséget ajándékoz.

  • Krisztus az oltári szentségben, úrvacsorában Vele és velünk közösséget teremt; ez egymással is testvéri viszonyt, új közösséget, koinóniát hoz létre.

b) Miben különbözünk?

  • Az eucharisztia ünneplésének liturgiáiban. De a szereztetési igék mindig elhangzanak.

  • Az eucharisztia ünneplésének módjában:

  • Csak egy szín alatt ünnepelik (ostya) – (római-katolikus testvéreink), kivéve a papságot.

  • Kovászos vagy kovásztalan kenyérrel borral együtt – esetleg alkohol mentes szőlőlével,

  • Mindenképp két szín alatt (református, evangélikus gyakorlat.)

  • Közös kehely használata vagy kis kelyhes vétel kenyérrel vagy ostyával.
    (evangélikus-református)

  • Kovászos kenyeret borba mártva, kanállal felkínáljuk (ortodox, illetve görögkatolikus hagyomány)

  • Az úrvacsora vételének egyéni vagy közösségi gyónás a feltétele.

  • A részvétel a szentségben különböző életkorokhoz, előzetes tanfolyam elvégzéséhez kötött.

  • Laikus szolgálattevő részvétele az úrvacsorai jegyek kiszolgáltatásában.
    (református-evangélikus)

Távlatok

A keresztség szentsége a történelmi keresztény egyházakban kölcsönösen elfogadott. Ez egybekapcsol mindnyájunkat Krisztussal és egymással. Ez az egyházi ökumenikus közösséget is jelenti. Testvérek vagyunk az Úrban. A Krisztus egyházába kereszteltettünk, az egy Krisztus testbe betagolódtunk. Nem volna ez elegendő feltétel ahhoz, hogy az Eucharisztiában is ezt megéljük? (Peter Knauer római-katolikus professzor)

Így érvel a továbbiakban:

Általánosságban a szentség nem rendelkezik Isten önkijelentését felülmúló többletértékkel. A szentség jelentése, jelentősége abban mutatkozik meg, hogy önmagán túlmutatva Isten igéje felülmúlhatatlanságát aláhúzza és páratlanságát hangsúlyozza.

Mindezek alapján – írja Knauer - számára nehéz elfogadni, hogy milyen jogon tagadja meg katolikus egyháza a más felekezetű keresztyénektől, akik valóban hisznek Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában, a Krisztus testét? „Lehet az egyház valóban az egész emberiség egységének jele, ha közben embereket kizár, jóllehet ők Krisztusban, mint Isten Fiában hisznek, és ezzel a hit teljességének megajándékozottjai? Nincs senki, akinek csak fél hite volna!”

E prófétai érvelés segítsen mindnyájunkat, akik ezen a konferencián részt veszünk az Eucharisztia szentsége teológiai mélységének felismerésében, annak biblikus üzenete megértésében, s késztessen imádságra, hogy nyitott legyen a szívünk és értelmünk az Eucharisztia közös, keresztény ünneplésére és a teológiai párbeszédre, egymás jobb megismerése érdekében. Jöjj, Szent Lélek Isten! Töltsd be szívünket önmagaddal!

 

Felhasznált irodalom:

Összeköt, nem elválaszt. Magyar Kurír, 2019

Bővülő keresztény egység. Luther Kiadó, 2016

Evangelischer Erwachsenen Katechismus. Hannover, 2001

Claudia Keller – Stefan Orth: Und jetzt? Herder Basel Wien, 2018

Bővülő keresztény egység. Luther Kiadó, 2016

 

Dr. Hafenscher Károly, tanszékvezető egyetemi docens (EHE): Az Ige testté lett – úrvacsora lutheránus megközelítésben – egy gyakorlati teológus szemével

 

„Küldd el Szentlelkedet, hogy Krisztus teste legyen kenyerünkké ebben a kenyérben és vére legyen italunkká ebben a borban. Minket is szentelj meg, hogy ajándékod testvéri közösségben üdvösségünket munkálja” – így hangzik az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv úrvacsorai rendjének epiklézise. Az epiklézisben a Lelket hívjuk. Azt a Lelket, akiről azt valljuk az Apostolicum második hitágazatában, hogy a Szűz Máriától született Jézus Krisztus Tőle, a Szentlélektől fogantatott. Keresztény hitünk – evangélikus megközelítésben – ezt az eseményt éli át az úrvacsorában: az incarnatio csodáját. A Betlehemben testté lett Ige, ott, az istentiszteleten, a verba testamenti elhangzása nyomán testté lesz – a Szentlélek munkája által. Küldd el Szentlelkedet, hogy Krisztus teste legyen kenyerünkké ebben a kenyérben és vére legyen italunkká ebben a borban. Nem mi emlékezünk, nem mi változtatunk át. Hangzik az Ige, a Krisztusi testamentum: ez az én testem és ez az én vérem, s a Szentlélek megcselekszi a csodát. Krisztus az, aki konszekrál, s a Szentlélek teszi az eseményt számunkra megragadható, befogadható valósággá. Ahogy a régi evangélikus dogmatikák megfogalmazták: „Az úrvacsorában a kenyér és a bor kettős színében, színével és színe alatt (per quod pane vinoque consecrato fruentibus in sub et cum utraque specie) Krisztus valóságos teste és valóságos vére nyújtatik (verum corpus et verus sanguinis Christi exhibetur) mégpedig a hívőknek bűnük bocsánatára, a hitetleneknek kárhozatra”. 

Magnum mysterium 

Ez valóban nagy titok. S Luther nem véletlenül ragaszkodik ahhoz, hogy ne fűzzünk ehhez magyarázatot, hiszen értelmünkkel felfogni nem tudjuk, minden magyarázat csak gyarló kísérlet lenne arra, hogy elmagyarázzuk, a véges hogyan, s miként fogadhatja be a végtelent. A titkok az Úréi. Ez is az Isten titka. S az Isten titkát nem magyarázni, hanem ahogy – reformátoraink hitbéli példaképe – Augustinus is fogalmazta: az Istent nem megmagyarázni, hanem imádni kell. 

Tudom, más vonatkozásban és összefüggésben, de Kálvin is „unio mistica cum Christo"-ról beszél, azaz a Krisztussal való titokzatos közösségről (egységről) az úrvacsorában.

Az úrvacsora forrását ismerjük (maga az egyház Ura rendeli el), a célját ismerjük (az ember üdvössége), de a mikéntjét nem értjük, csak csodáljuk és imádjuk. 

Praesentia realis

Az ágostai hitvallású evangélikus egyház – így nevezték sokáig a magyar lutheránusokat – alapvető hitvallásában és annak apológiájában nagyon egyértelműen fogalmaz. 

A Confessio Augustanaban ezt olvassuk: az úrvacsoráról tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van és kiosztják az úrvacsorában azoknak, akik élnek vele; és elutasítják azokat, akik másként tanítanak. 

CA Apológiája ezt írja: „Ebben (ti. A CA X-ben) azt a hitünket valljuk meg, hogy az úrvacsorában valóságosan és lényege szerint van jelen Krisztus teste és vére, és azt valóságosan nyújtják a látható elemekkel, a kenyérrel és a borral azoknak, akik veszik a szentséget. (…) Amikor ugyanis Pál azt mondja, hogy a kenyér részesedés az Úr testéből (1Kor 10,16), abból az következik, hogy ha nem lenne jelen az Úr teste valóságosan, a kenyér nem lenne részesedés Krisztus testéből, hanem csak a lelkéből.” 

Luther számos iratban foglalkozik az úrvacsorával, azon belül Krisztus jelenlétével. Minden esetben kiemeli az igével való elválaszthatatlan kapcsolatot. 

„Mi tehát az oltáriszentség? Krisztus Urunk valóságos teste és vére kenyérben és borban, amely Krisztus igéjével rendeltetett nekünk, keresztényeknek arra, hogy együk és igyuk. (…) Nem egyszerűen olyan kenyér és bor, amilyent egyébként az asztalra tesznek, hanem igéjébe foglalt és hozzá kötött kenyér és bor. Hangsúlyozom, az ige különbözteti meg ezt a szentséget, és teszi azt, hogy nem egyszerűen kenyér és bor, hanem Krisztus teste és vére, valóságban és neve szerint. Ahogyan Augustinus mondja: Az ige az elemhez társul és szentséggé lesz. Az igének kell az elemet szentséggé tennie, különben csak elem marad.” 

Az ige a Szentlélek működése által válik élővé, ezért hangzik a verba testamenti elmondása előtt nélkülözhetetlen liturgiai elemmé az epiklézis: „küldd el Szentlelkedet, hogy Krisztus teste legyen kenyerünkké ebben a kenyérben…”

Reformátorunk reutlingeni hívekhez írt levelében így fogalmaz: „Azért hát édeseim, arra kérlek, maradjatok csak egyszerűen Krisztus szavainál, melyekkel ő nékünk a szentségben az ő testét és vérét adja, Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik. (…) Ezt hisszük. A szöveg itt van, az igék egészen világosak. Mások csak hadd írogassanak, hadd magyarázgassanak.” 

Verbum et sacramentum 

Az evangélikus istentisztelet, tehát az Isten közhasznú munkájának (leiturgeia) lényege, hogy a kétfókuszúság egyensúlyba kerülve Isten igéjét hozza közel hozzánk: a hallható és a látható igét. Az egyháztörténelem számos torzulása, ahol elsikkad az ige és az igehirdetés vagy a másik oldalon, ahol háttérbe szorul és súlytalanná válik a szentség, nem elfogadható. 

A huszadik századi ökumenikus mozgalmak nagy eredményének mondható, hogy a protestantizmus újra felfedezte az úrvacsorai kegyesség fontosságát és a római katolikus egyház pedig az igehirdetés és igeliturgia kiemelt szerepét. Ökumenikus küldetésünk krisztusi mandátuma – lásd Jézus főpapi imádsága az övéinek egységéért – arra kötelez minket, hogy ezt az egyensúlyt helyreállítsuk. Ez megtörtént vagy folyamatban van az egyes felekezetek megújulási mozgalmai nyomán, ugyanakkor ökumenikus gyakorlatunk jelenleg az igeliturgiára korlátozódik. 

Intercommunio

Itt érkeztünk el a Mert egy a kenyér elnevezésű konferenciatémánk legnehezebb pontjához. Amíg a felekezeteken belül látjuk a két fókusz egyensúlya helyreállásának folyamatát, addig ökumenikus alkalmainkon lehetetlen ezt megvalósítani. Nincs egész kereszténységet átfogó (azaz katholikosz) intercommunio. Az ige asztalánál együtt vagyunk, az úrvacsora asztalánál nem. 

A főpapi imádság egységért való könyörgésének a célja, hogy „elhiggye a világ”. A világ pedig nem hisz, hanem botránkozik rajtunk. Krisztus tanítványai nem tudnak együtt leülni Uruk asztala köré. Úgy gondolom, fáj ez mindannyiunknak – minden egyes ökumenikus alkalmon, ahol eucharisztikus böjtöt kell tartanunk. Tudom, nem az olcsó és elvtelen ökumené a feladatunk, azt hiszem azonban, hogy a legnagyobb erőkkel kell azon dolgoznunk, hogy az intercommunio akadályai elháruljanak. Tudom, ez elsősorban a papi hivatás és az egyház teológiájával és nem az úrvacsora-értelmezéssel függ össze. A lelkiismeret-vizsgálatnak minden felekezet részéről motivációs erővé kell válnia: mindent megteszek azért, hogy ez a komoly teológiai és egyházjogi munka ne helyben topogjon, ne is csigalassúsággal haladjon előre, hanem a lehető legintenzívebben menjen végbe? A világ előtt hiteltelenné válunk… De ez csak az egyik oldal. 

Az ügynek eszkatologikus távlata is van: mert miről fogunk számot adni az ítélet napján? S akkor nem kerülhetjük el a Mt 25-beli kérdéseket – akkor is, ha paradox módon az éhezőben is Jézus közeledik. E megkérdezi: éhes voltam és adtatok ennem – az élet kenyeréből?

Az egyház közösen kidolgozott ökumenikus modellje: egység a különbözőségben éppen arról szól, hogy nem a dolgok, tények összemosásával, a történelem semmibevételével szeretnénk megélni az egységet. A töredezettségből Isten áldást hozott elő, a sokszínűség áldását. Az evangélikus egyház ezért gyakorolja tudatosan az úrvacsorai vendégszeretetet, azzal a szigorú feltétellel, hogy aki az oltárhoz járul, vallja meg méltatlanságát (egyedül így méltó a bűnbocsánat oltári szentségére) és higgye, hogy Jézus Krisztus van ott jelen, akivel személyesen találkozhatunk. 

Konfirmáció, elsőáldozás vagy más megoldás az elő úrvacsoravétel ügyében

Elsősorban tájékoztatásul adom közre: a Magyarországi Evangélikus Egyház, amely 2020-ra számtalan programmal, kiadvánnyal és tanulmányi munkával az Úrvacsora évét hirdette meg, kiemelten foglalkozik az ún. gyermekúrvacsora kérdésével. 

Néhány évszázada (nem a reformáció óta) nálunk a konfirmációhoz kötött az első úrvacsoravétel. Ez általában 12 éves kor körül zajlik. Kérdés számunkra, hogy tényleg ez lenne a megfelelő időpont? A kamaszodás egyik legnehezebb fázisa, az értelem és a tudatosság ébredésének időszaka? Már nem gyerek, még nem felnőtt. Még kicsi ahhoz, hogy valóban megerősítse a keresztségben szülei által tett hit-fogadalmát. Már nagy ahhoz, hogy a hit bizalmának ráhagyatkozásával elfogadjon egy titkot. 

A gyermek még – a Jézus által is például állított – feltétlen bizalommal, a titkok iránti nyitottsággal tud elfogadni dolgokat. Lehet, hogy az úrvacsora titkára is ez igaz? Komoly teológiai vita zajlik arról, hogy megfelelő előkészítéssel és családi vagy gyülekezeti (felnőtt) kíséréssel lehessen gyermekkorban is úrvacsorát venni. Sosem felejtem el azt az édesanyát, aki áldásra hozta magával az úrvacsorai oltárhoz gyermekét, és miután megkapta az ostyát, kivette a szájából, kettétörte és a felét gyermekének adta. Szerintem érvényes volt… 

Confessio

Személyes vallomással zárom, hiszen a Nyíri Tamás-féle koncepció, miszerint az első naivitásból, amit elveszítettünk, el kell jutni a második naivitásba. Áldott emlékű egyházzenész mesterem, Dobszay László mondta el a zeneakadémiai tanszéki ökumenikus istentiszteletek elején: „Fáj, hogy nincs eucharisztikus közösség, Fájjon is. Nagyon fájjon. Ez sarkalljon mindannyiunkat bűnbánatra, sok imádságra, és még több tudatos aktivitásra azért, hogy egyszer – még a földi valóságban, ez a kérdés megoldódjon”. 

Nekem nagyon fáj. Fizikai fájdalmat okoz minden egyes megélt alkalommal, amikor nem mehetek oda az oltárhoz, vagy nem tudnak odajönni testvérek a mi oltárunkhoz. S én utolsó lélegzetvételemig azért imádkozom és azért építem a hidat egyházaink között, hogy már most együtt lehessünk Urunk asztalánál. Mert a földi és a mennyei asztal – a királyi menyegzőben – összeér. Hadd kóstoljunk bele teljesen a mennyei liturgiába. 

Ferenc pápa sokat emlegeti a „lelki ökumenét”, hiszen a mai keresztény mártírok, s a közös tanúságtétel megteremti ezt a lehetőséget. Én a lelki ökumené mellé bízó hittel várom az asztali ökumenét. 

Az Ige testté lett, közöttünk lakozott, lakozik. Élünk-e vele, belőle, általa? 

 

Felhasznált irodalom:

Abraham, Martin, Wort und Sakrament, Oder: Wovon die Kirche lebt, in: Klaus, Tietz, Christiane, Hahn, Udo (Hg), Bonhoeffer und Luther, Zentrale Themen ihrer Theologie, VELKD,  155-167. o.

Dittmer, Uwe, Abendmahl, Theologische Informationen für Nichttheologen, Evangelische Verlagsanstalt, Berlin, 19893

Hake, Joachim (Hrsg.) Der Gast bringt Gott hereine, Eucharistische Gastfreundschaft als Weg zu vollen Abendmahlgemeinschaft, Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 2003 

Hartenstein, Judith, Petersen, Silke, Standhartinger, Angela, »Eine gewühnliche und harmlose Speise«? Von den Entwicklungen frühchristlicher Abendmahltraditionen, Gütersloher verlagshaus, Gütersloh, 2008. 

Masznyik Endre, Evangélikus Dogmatika, Pozsony, 1888

Nyíri Tamás, Ki ez az ember, Szent István Társulat, Budapest, 1976 

Prőhle, Károly, Luther Márton négy hitvallása, Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztály, Budapest, 1983

Reuss András (szerk), Konkordiakönyv, a Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 2.  Ágostai Hitvallás, Luther Kiadó, Budapest, 2008. 

Reuss András (szerk), Konkordiakönyv, a Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 3. Apológia, az Ágostai Hitvallás Védőirata, Luther Kiadó, Budapest, 2017. 

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!