IgeIdő - napi meditáció

November 21.
"...mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak..." (Ef 5,19)

Egy életforma

"Aki énekel, kétszeresen imádkozik" - hangzik az ősi mondás. Keresztyén "növekedésünk" újra és újra előtörő vágya, hogy Istent imádjuk, és ez az imádás állandósuljon az életünkben, mégpedig tettekben. Isten imádása - életforma.
Ezek lehetnének rajongónak tűnő megfogalmazásai is a lelkesedésnek, de nem azok.
A lelkesedés nem a mi erőnk, főleg nem valamiféle szent dac, hanem Isten munkája, Isten munkájának eredménye a szívünkben.
Pál szava arra tanít ebben a szakaszban, hogy hagyhatom, engedhetem ezt a nagyságos "munkát" kiteljesedni az életemben, én pedig tudom, hogy el is "némíthatom"... Vajon melyik történik majd?
Ebben a "küzdelemben" fontosak a szavak, amelyeket kimondok.
Lelkesítenek igazságukkal és Isten üzenetével, a kegyelméről, szabadításáról való megemlékezéssel, vagy elszomorítanak, mert nem tudok szabadulásról és reménységről beszélni, csak a hétköznapok "tempója", hitetlensége, "realitása", keserűsége tölti meg a szívemet és aztán a számat is.
Nem gondolom, hogy itt valamiféle "ájtatoskodásról" volna szó, sokkal inkább valamiféle tudatosságról: hallgatok panaszt, de nem mondok, nem "ragozok". Átélem a bánatot, de igyekszem nem okozni... Együttérzek, de nem kell mindig azonosulnom is, hogy vigasztalhassak, hogy esélyt bontogathassak, a megbocsátásról is beszélhessek. Együttérzek és tudom, hiszem, hogy együttérez velem Uram, aki engem is megerősít.
És talán a megfelelő szó, ige is eszembe juthat, és a megfelelő szó, ige el is hagyhatja ajkam.
Vagy a megfelelő szó, ige megerősíthet engem is, hogy meghallgassak, segítsek, együtt küzdjek, reménytelenekkel a reménységért.
Talán újra kellene tanulnunk zsoltárokat, talán újra kellene tanulnunk az énekeinket és új énekeket is, és hiszem, hogy Urunk megtanít mondani is azokat egymásnak. Ez Isten imádása.


Szerző: Füke Szabolcs

 

Az IgeIdő kötet tartalma