Örömöt lelni a kultúrában és a hitben

Örömöt lelni a kultúrában és a hitben

Share this content.

Forrás: kepmas.hu, szöveg: Kölnei Lívia, fotó: Páczai Tamás
Budapest – „A hitbéli és a kulturális identitásbeli megerősödést nem szabad elhanyagolni, mert ezek nélkül hiába építünk kerítést” – mondja Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, aki egy közintézmény vezetőjeként – diplomáciai tapasztalatával is a háttérben – egyensúlyoz a különböző közéleti elvárások között, miközben következetesen képviseli az általa fontosnak tartott és kulturális értékeket. A múzeumnak 1957 óta impozáns teret biztosító budapesti Károlyi-palotában beszélgetett a Képmás magazin újságírója egyházunk országos felügyelőjével.

– Az egyetem után, amikor közéleti érdeklődése felébredt, belefért a jövőjéről alkotott elképzeléseibe, hogy akár egy országos hatókörű kulturális intézmény élén is állhat?

– Soha, semmilyen karrierterv nem járt a fejemben. A szüleim által gazdag lehetőségeit ismertem meg annak, hogy mi mindent lehet csinálni az életben, így a pályaválasztásom is dilemmák sora volt a bőség zavara miatt: a zenei pálya lehetősége, a bölcsészeti-nyelvi érdeklődés és ennek a különböző keverékei vezethettek volna még a jogi pálya vagy a zenetudomány felé is. A magyar–német szak elvégzése után benn maradtam az egyetemen, és rengeteget fordítottam. Ennek köszönhetően ért 1992-ben a politika felől az első kísértés, amikor a német Friedrich Naumann Alapítvány felkért, hogy vezessem a budapesti irodájukat. Bárhol is dolgoztam, az alapítványnál, később a kulturális minisztériumban vagy a diplomáciai pályán, sosem tűnt el a kulturális perspektíva az életemből. 1993-ban kerültem először szoros kapcsolatba a Petőfi Irodalmi Múzeummal, akkor szerveztük A szabadság dzsungelében című konferenciasorozatot, amely a rendszerváltás és az irodalom egymásra hatását elemezte. Akkor még persze el se tudtam volna képzelni, hogy valaha megpályázom ennek az intézménynek a vezetői posztját.

– A sajátos diplomata-gondolkodásmódját félre kellett tennie, amikor a múzeum főigazgatója lett, vagy ebben a helyzetben is használni tudja?

– Van egy olyan hiedelem, hogy a diplomáciai tevékenység különös észjárással párosul, leegyszerűsítve: „úgyse azt mondja, amit gondol”, „azt is el tudja adni, amit maga se venne meg”. A diplomácia rengeteget változott az utóbbi évtizedekben, leginkább annak köszönhetően, hogy a hírek terjedése, a kommunikáció eszközei nagyon sokat fejlődtek. Valóban előnyös lehet, ha egy diplomata képességeihez csavaros észjárás, jó megfigyelőkészség társul, mert úgy esetleg ki tudja következtetni a másik fél lépéseit, annak tudatában kommunikálhat vele. De ma a diplomácia sokkal inkább él a nyilvánosság eszközeivel, mint akár csak húsz-harminc évvel ezelőtt. Tehát a gondolkodásmódomat nem kellett megváltoztatnom. Viszont ha valaki külföldön teljesít diplomáciai szolgálatot, vagy akár csak egyetemistaként tanul más országban, a külföldön gyűjtött tapasztalatok segítik, hogy a hazai problémákat, jelenségeket nemzetközi perspektívából szemlélje. Ezt nagyon fontosnak tartom, és külföldi tapasztalatszerzésre biztatom a gyerekeimet is.

– A kiemelt kulturális intézmények vezetői nem kerülhetik ki a politikát, és mint közszereplőknek számítaniuk kell rá, hogy kemény bírálatokat kapnak. Ön olyan ember képét nyújtja a médiában, aki nem roppan össze a személyét és döntéseit érő kíméletlen bírálatoktól, és nem indulatoskodik, hanem higgadtan képviseli a meggyőződését. Példaértékű ez a reagálás a mai közéletben.

– Politika és kultúra összefüggése folyamatos dilemmasorozat. Hála Istennek olyan családból származom, ahol dédszüleim, nagyszüleim és szüleim lakásában jól megfértek egymás mellett a halinakötésű Nyírő József-kötetek, a teljes Herczeg Ferenc-sorozat, a Nyugat újranyomott példányai és az 1970–80-as évek kortárs irodalmi termése. Soha, egy pillanatra se merült fel bennünk, hogy választani kellene, hogy csak egyiket vagy másikat lenne szabad olvasni. Ma egyre erősebb a kísértés, hogy a politikai hovatartozás mentén alakuljon ki az irodalmi kánon, a minőségi besorolás. Ezzel a nyomással, ezzel a feszültséggel kell együtt élni.

 

 

– A világban érzékelhető, kultúrák közötti harccal kapcsolatban pesszimista vagy optimista?

– Alapvetően optimista vagyok, mert azt látom, hogy lehet cselekedni a kultúránk fennmaradása érdekében. Ha a szűkebb környezetemben – családomban, az általam vezetett intézményben – odafigyelek a fiatalokra, és segítek nekik belenőni a mi európai identitásunkba, amely nagyszerű gyümölcsöket termett az elmúlt évszázadokban-évtizedekben, akkor ez ad bizonyos ellenállóképességet más civilizációk törekvéseivel szemben. A hitbéli és a kulturális identitásbeli megerősödést nem szabad elhanyagolni, mert ezek nélkül hiába építünk kerítést. Ez nem azt jelenti, hogy beszélni meg cikkezni kell csak róla – na persze azt is. De a lényeg, hogy kézen fogjuk gyerekeinket, tanítványainkat, és úgy mutassuk meg nekik, hogy mennyi örömöt lelünk kultúránkban, hitünkben. A közösségeinket is meg kell erősítenünk, mert csak úgy leszünk képesek a belső modernizációból és a külső civilizációs nyomásból eredő veszélyeknek ellenállni.
Ebből a szempontból is kiemelkedően fontos a közoktatás, amelynek éppen az emberek közötti különbségek kiegyenlítése az egyik célja. Ezért is örülök, hogy a múzeumlátogatóink több mint nyolcvan százaléka iskolás, és vidékről is, határon túlról is jönnek. Az Arany János-emlékévben több mint 80 millió forintot költöttünk arra, hogy osztálykirándulások szerveződjenek Arany János megismerése jegyében. Fantasztikus, hogy 2018 első felében kétszer annyi múzeumpedagógiai foglalkozást tartottak a kollégáim, mint 2016-ban összesen. Négyszáz százalékos növekedés, amely biztató: azt jelenti, hogy nemcsak globalista bóvlikkal lehet nagyobb közönséget vonzani, hanem olyan értékes programokkal is, amelyekbe sok időt és energiát fektettünk, hogy valóban jók legyenek. Egyre inkább felismerik a tanárok, hogy a múzeumok az ő munkájuk segítésére hivatottak, és az új Nemzeti Alaptantervben ez már hangsúlyosabb szerepet is kap. Egyre szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat a Magyartanárok Egyesületével és az oktatási intézményekkel.

– Fontos szerepet tölt be az evangélikus egyházban is országos felügyelőként. Mit jelent a gyakorlatban ez a pozíció?

– A protestáns egyházak története során kialakult a kettős vezetés, vagyis a klérust és a laikusokat is képviseli egy-egy vezető az egyház minden szintjén, a gyülekezettől az egyházkerületen át az országos szintig. Onnan ered, hogy a türelmi rendelet időszakában a Habsburg-ház uralkodói nem voltak hajlandóak a protestáns klérussal tárgyalni, hanem csak azokkal a jómódú arisztokratákkal, akiket az egyházi közösség megválasztott világi elöljárónak, és akik „szalonképesek” voltak a császári udvarban. A tisztség lényegében összekötő kapocs a nem evangélikus, sok esetben nem is hívő többség és az evangélikus közösség között. Behozza a világ tapasztalatait az egyházi életbe, és bárhol is működik, mindazt a hitet és tapasztalatot, amelyet az egyházból hoz, megpróbálja eljuttatni a többségi társadalom felé. Lutheránusként hálás feladat ez itt, ebben az intézményben, hiszen például éppen nemrég vásároltunk meg egy olyan Petőfi-portrét, amelyet egy 18. századi szentkép keretébe raktak bele. Kissé viccesen azt szoktuk erre mondani, hogy Petőfi Sándor az első evangélikus „szent”, hiszen őt evangélikusnak keresztelték a kiskőrösi templomban. Szép emléke ez a Petőfi-kultusznak. Ha megnézzük, hogy az evangélikus hitközség a reformkorban akár csak Pest–Buda fejlődésében milyen kiemelkedő szerepet játszott, akkor nem nehéz a tágabb társadalom és az evangélikus egyház között kimutatni a kapcsolódási pontokat és megteremteni az összhangot. Nem is beszélve Johann Sebastian Bach kimagasló közvetítő szerepéről, akit úgy emlegetnek más felekezetű keresztények és nem hívők is, hogy „az ötödik evangélista”. Az egyházi zenekultúra a templomok falain kívül is sokakat megszólít, tulajdonképpen a misszió eszköze.

Az interjú teljes egészében a Képmás magazin honlapján olvasható el.


Prőhle Gergely nős, négy gyermek édesapja. 1992-től 1998-ig a Friedrich Naumann Alapítvány igazgatója volt. 1998-tól 2000-ig, az első Orbán-kormány idején a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában közigazgatási államtitkár, majd 2000-től Berlinbe, 2003-tól Bernbe akkreditált nagykövet.
2010-től, a második Orbán-kormányban a Külügyminisztérium helyettes államtitkára volt, aki az európai uniós kétoldalú kapcsolatokért, sajtóért és kulturális diplomáciáért felelt. 2014-től, a harmadik Orbán-kormányban az Emberi Erőforrások Minisztériumának nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára volt.
2006-tól a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője. 2017-től a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!