Oszlopok

Oszlopok

Share this content.

Szöveg: Heinrichs Eszter. Fotó: Ferstl Melinda
Ágfalva – Az ágfalvi búcsú ünnepe előtt rendszerint előveszem Böhm András bácsi könyvét, amelyben gyönyörűen le van írva templomunk építésének és átépítésének története. Az is, hogy a kétszázharmincöt éves épületet 1827-ben életveszélyessé nyilvánították, ezért új tartóoszlopokat kellett a régiek helyébe építeni. De ha már új oszlopokat építettek, akkor felhúztak egy karzatot is, és kitágították a teret is…
A Bibliában is többször előkerül az oszlopok képe. Olyan oszlopoké, amelyeket valaminek az emlékére állítottak, olyan oszlopoké, amik tartanak valamit, olyané is, amely tűzoszlopként világított és kijelölte a célt tévesztett embereknek az utat, és olyanoké is, amelyek embereket jelöltek. Világító, előremutató gondolatokkal bíró, kitartó, állhatatos embereket. Pál apostol ilyen oszlopként beszél Jakabról, Jánosról és Kéfásról.
Az oszlop szó legalább 151-szer előfordul a Szentírásban, és mind a 151 oszlopnak célja, funkciója van, ahogyan minden emberi életnek is, akkor is, ha az nem tündököl, nem világít és látszólag nem tart semmit. Mert vannak olyan oszlopok is, amelyek láthatatlanok, amelyek valahol a föld alatt vannak és emlékeket, letűnt dolgokat őriznek.
Minden közösségnek, kicsinek és nagynak megvannak a maga oszlopai. Láthatóak és láthatatlanok, statikailag fontosak, és a külső megjelenés miatt nélkülözhetetlek is.
Egy öreg, bölcs asszony mondta nekem egyszer, hogy minden családban van egy szamár, aki a többiek terhét is cipeli. A közösségekben is vannak ilyen emberek, de nem nevezném őket szamaraknak, sokkal inkább oszlopoknak. Oszlopoknak, akiknek a személyisége vagy önzetlensége nélkül nem tudnának működni kisebb-nagyobb közösségek. Most nem akarok senkit nevén nevezni, de nagyon hálás vagyok azoknak, akik - így vagy úgy - a hátukon viszik ennek a közösségnek a sorsát. Ők azok, akikre mindig lehet számítani, ők azok, akik láthatatlanul vagy éppen láthatóan teszik a dolgukat – szociális érzékenységüknek, szépérzéküknek, ismereteiknek, idejüknek, anyagi lehetőségeiknek vagy éppen tudásuknak köszönhetően…
A Jelenések könyvében azt olvassuk, hogy „aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé, felírom rá az én Istenem nevét....” (Jel 3,12)
Aki győz. De hát ki a győztes? Akinek hatalma, tudása vagy pénze van? A Szentírás szerint nem ők a győztesek, hanem azok, aki le tudták győzni önmagukat, a félelmeiket, a bizonytalanságaikat, az előttük tornyosuló akadályokat, és tették ezt azzal a hittel, hogy van egy Istenük, aki ott van velük a harcban, az akadályok és a félelmek közepette is. És győztek...
Amikor erre a hatalmas templomra nézek, eszembe jut nem egyszer a templomépítők hite és bátorsága, pedig itt kétszázharmincöt évvel ezelőtt sem grófok és hercegek, de még csak nem is kisnemesek éltek, hanem egyszerű emberek. Mint mi, csak sokkal szegényebbek.
Nekem ma egy kis ajtófestéstől és ablakrekonstrukciótól is fejfájásom van, annak idején meg hasolnó, vagy sokkal rosszabb kondíciókkal nekiálltak templomot építeni. És ezek a templomépítők győztesekké váltak, mert mertek, mert hittek, mert bíztak.
Isten minket is a győztesek oldalára akar állítani. Talán azért is, hogy oszlopokká legyünk egy-egy közösség vagy szeretteink életében. Hiszem, hogy akkor lehetünk győztesekké, ha Istenben bízva megtaláljuk a feladatainkat és céljainkat.
Ez talán nem megy egyik napról a másikra, de az élet értelémének keresést soha ne adjuk fel! Még egy haldokló is tud olyant mondani vagy tenni, aminek évek, évtizedek után is hatása lehet az itt maradók életében.
Legyünk mi is győztesek! Győztesek az élet nagy harcában, győztesek bizonytalanságaink, félelmeink és gyengeségeink felett! Isten pedig azt ígéri, hogy ott lesz velünk harcainkban és küzdelmeinkben. És abban is bízhatunk, hogy küld mellénk olyan embereket, akik oszlopokként világítanak, vagy éppen tartanak bennünket, olyanokat, akikre támaszkodhatunk. Ugye mindannyian tudunk megnevezni ilyen embereket? Ugye jó, hogy itt vannak közöttünk? Ugye jó, hogy legalább gondolhatunk rájuk? Hála értük!
És hála, nagy-nagy dicséret és dicsőség Istennek, aki a feltámadott Jézus Krisztus által örök reménységet adott nekünk arra, hogy azt, aki győz, azt oszloppá teszi az ő templomában.
Elhangzott Ágfalván 2020. szeptember 27-én, búcsú vasárnapján.

 

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!