Aki a fellegeket hozta közénk – Emlékezés Polgár Rózsára

Aki a fellegeket hozta közénk – Emlékezés Polgár Rózsára

Share this content.

Szöveg: Galambos Ádám
Budapest – 2014. május 22-én, életének 78. évében elhunyt Polgár Rózsa Kossuth- és Munkácsy-díjas kárpitművész, a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök felesége. Alábbiakban rá és általa emlékezünk.

Polgár Rózsa művészetét talán nem kell bemutatni sem evangélikus olvasóinknak, sem a kortárs művészetet valamennyire is kedvelőknek. Az oltárképek mellett a Himnusz, az Anyaság, a Katonatakaró alkotója úgy volt közöttünk, mint egy jel. Háború borzalmaiban zajló gyermekkora bármennyire is megkeményíthette volna szívét, lírai kárpitjai sokkal inkább azt jelzik: A tragédia helyére, mintegy hivatásként a szeretetet kell megalkotnia. A lelkész, majd püspökfeleség, az anya majd nagymama, a gyülekezeti társ és kedves barát, az alkotó művész távozott közülünk, de a találkozások és az életmű hosszan meghatározhatja életünket.

Alkotói módja, a kárpit nem egyszerű kihívás. Kevesen művelik – még kevesebben professzionális szinten –, hiszen hosszú, türelmes, elmélyült – időnként egy alkotás akár évekig is eltartó – folyamat. Gyorsuló világunkban új kárpit születése talán már önmagában is jelzés, hogy lehet még ma is egy üzenetben csendben, alázattal elmélyedni. A lassú munka azonban Polgár Rózsánál hatalmas életművet bontakoztatott ki. Önálló kiállításainál nagy kiállítótermek kezdtek el pompázni Rózsa néni alkotásaitól.

Ő ugyanis bármennyire is nehéz témákhoz nyúlt, filozófiai, teológiai és a történelem kétségbeejtő pillanataiból is ihletett merített, de azt úgy alkotta meg, hogy az soha ne a rosszra, hanem az amellett, megtalálható – viszont csak kevesek számára észrevehető – jóra hívja fel a figyelmet. Így van ez a Katonatakarónál is, amely saját, családi emléket dolgoz fel. Ott sem a történelmet idézi meg, hanem a hiány lírai megfogalmazásával egyetemessé teszi a személyes emléket és ezáltal kinyit egy kaput: a lélek kapuját. Tehette ezt, hiszen nemcsak intellektuális légkörből, hanem gyülekezeti, hitbeli háttérből táplálkozott. Így nem ritkák nála a biblikus ihletettségű alkotások sem. Nem is csoda, hogy a számos közgyűjtemény mellett – mint az Iparművészeti Múzeum vagy a Szombathelyi Képtár –, alkotásai többek között a budapesti Rákoshegyi templomban, a németországi Kasselban, Siófokon vagy Balatonfüreden ugyanúgy oltárképként hirdetik az Urat. Életművéről többször is beszámolt evangélikus és világi közösségekben és soha nem hagyta el megemlíteni, hogy alkotói útjának nemcsak családja, hanem hite is társa volt. Bár számtalan díjjal, elismeréssel méltatták a művészt, mégis, nem a díjak tették naggyá, sokkal inkább az az alázat, mellyel hitét megélve, lelkületi- és alkotói- szeretet-üzenetet hagyott nekünk.

   Alábbiakban Polgár Rózsa önéletrajzi visszaemlékezését olvashatják:

„Kincset őrzök, régi fényképet. Szép, fiatal pár pólyás babát ölel. Egy hónapos lehet, mögöttük feldíszített karácsonyfa áll. A gyermek november 23-án született. 1936-ban. Apja átkarolja az anyát, boldogok, a harmincas éveket kapták ajándékba.
Most, hogy a hetvenes életévekben vagyok, azt hiszem, az egyetlen vagyok a családból, aki ezt a kort megérhette. Őseim nehéz sorsa, korai elvesztésük meghatározta az én életemet is. Nagyanyát egyet sem ismerhettem. Erdélyből, Sepsiszentgyörgyről menekült apai nagyanyám. Négy kisgyermekkel indult, kettővel érkezett, ő sem élte sokkal túl az utat. Szüleim a két világégés közti békében, a harmincas évek közepén találták meg egymást, de házasságuk rövid volt. Körmenden, Vas megyében laktunk, közel az osztrák határhoz. 1945 nagyhetében az oroszok bombázták a várost. Otthonunkat találat érte, édesanyám 32 évesen halt meg, mindenünk elpusztult. Ma sem tudom felejteni a szomszédos kaszárnya magyar katonáiból maradt emberroncsokat.
Apám ilyen emlékek után nem volt képes Körmenden maradni, postatisztként Budapestre kérte áthelyezését és menekült kislányaival, két és féléves húgommal és velem. Akkor Budapest még igen romos volt, a hidak a Dunában, villamos alig.
Az otthon gyors megsemmisülése, anyám elvesztése nagyon megviselt. Hogyan maradhattam életben? – foglalkoztatott a kérdés, izgattak az emlékek, mi lett volna velem, ha ott maradok, ha ott állok még, ha odaesem. Ma már tudom, nem véletlen szerencse, ajándék az életem!
Az általános iskola elvégzése után művészeti gimnáziumba kerültem. Rajzolni szerettem a legjobban. Érettségi után mégsem mehettem főiskolára mindjárt, anyagi okok miatt. Apám egyedül keresett, nem tudta finanszírozni tanulmányaimat. Keservesen nehéz időket éltünk akkor, kemény diktatúra gyötörte az embereket. Dolgozni kezdtem a Posta dekorációs műhelyében, de hat éven át nem adtam fel továbbtanulási álmaimat. Minden hónapban félretettem egy keveset keresetemből.
Csodálatos őszt éltem meg húszévesen 1956-ban! A szabadság vágya nagyobb volt, mint a félelem. Tiszta és igaz szándékkal indult a forradalom, a Városligetből szemléltem a Sztálin-szobormonstrum elemeinek szétvágását, ledöntését. Intelem volt ez az embereknek, a hatalom birtoklóinak, mégsem tanultak belőle. Rövid ideig tartott a csoda, népünk újra magára maradt küzdelmében, és szörnyű megtorlás következett. Újra az óvóhelyen töltöttünk egy hónapot.

1958-ban ismerkedtem meg későbbi férjemmel, Harmati Bélával. Ő evangélikus teológiai hallgató volt. Értettük és megszerettük egymást, majd 1962 őszén házasságot kötöttünk. Az alkotói munka vágya egyre erősödött bennem, 1962-ben jelentkeztem és felvettek az Iparművészeti Főiskola gobelinszövő szakára. Férjem akkor már lelkészként dolgozott és a lelkipásztori szolgálat soha nem volt könnyű feladat. A „klerikális reakció” jelzők voltak divatban. A hatalom ellenségének tekintett egyházak zaklatása általánosan és rendszeresen működött. „Elküldlek titeket, mint juhokat a farkasok közé, legyetek tehát okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok”, mondta Jézus tanítványainak Máté evangéliuma szerint.


1966-ban megszületett első fiunk, Béla László és bár szegények, de igen boldogok voltunk. A főiskola elvégzése után selyemfestéssel foglalkoztam, előbb színházi és filmjelmezeket, majd ruhákat, textileket készítettem. A nagy gyakorlat, a tapasztalatok későbbi munkásságomra is hatással voltak. 1969-ben megszületett második fiunk, Gergely Ádám. Az anyaság ajándék, a női lét legszebb időszaka, minden nehézsége mellett részesei lehetünk a teremtésnek.
Kirándulások alkalmával vidéki padláson szövőszékre bukkantam és lassan elkezdhettem választott műfajom, a szövött kárpitok megvalósítását. Ferenczy Noémi írja naplójában: „a mi munkánk, a szövés akkor kezdődik, amikor képét a festő befejezte”. Rajzolunk, színben elkészítjük a szövésre szánt művet, ügyelve, hogy anyagának, a technikának tudásával tervezzünk. A fonalak színkeverése után kezdődhet a szövés, ez a lassú és igényes műfaj.
E luxusműfajjal hétköznapi tárgyakhoz nyúltam, nem véletlenül. Környezetükből kiemelve csak a közlést hordozó textiltárgyakat szőttem meg. Az emberhez legközelebb álló anyag, a textil, mozgása, hajtása, gyűrődése, tekerése, feszítettsége, aláhullása a létélmény megannyi jelévé válhat. A szövés arra is lehetőséget ad, hogy az ábrázolt tárgyak szemfényvesztő valószerűséggel készüljenek, s ezzel képessé váljanak önmagukon túli jelentések hordozására.
Első munkáim közül a Katonatakaró 1945-ből a szombathelyi biennáléra került, oda, ahonnan eredeti formájában a meneküléskor hozzánk sodródott. A kárpit újszerű megfogalmazása megnyerte a szakma tetszését, biennálédíjjal tértem haza és azzal az erős meggyőződéssel, hogy ez az út az, amelyen tovább is járnom kell.


1980-ban férjem meghívást kapott a Lutheránus Világszövetség tanulmányi osztályára, családja is vele mehetett Genfbe. Svájcban egyre több meghívást kaptam önálló kiállítások rendezésére. Meglepve tapasztaltam, mennyire értékelik, értik külföldön a munkáimra jellemző hazai gyökereket. Tagja lettem a svájci, majd a francia kárpitszövetségnek.
1987 újra nagy változások éve lett. Férjemet a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökévé választották és hazahívták. Megérhettük hazánkban a demokratikus változások kezdetét. Feladataim szaporodtak, de egyre több mű született. Kiállításaimmal bejártam az országot. Európa városait, közös kiállításokkal pedig a világ nagy részét.
1991-ben Munkácsy-díjjal jutalmazott szakmám és az ország. Az életet ajándékba kaptam s még hozzá négy szép unokát.

Mit vár az emberiség a művészettől, mire van szükség? A művészet az Elmélyítésért, a Vigasztalásért, a Lélektisztításért, a Megújító Katarzisért van! Munkásságom aktív idejében az emberek visszajelzése volt a fontos, mégis kivételes meglepetést okozott, örömöt adott a Kossuth-díj, amelyet 1999. március 15-én vehettem át a Parlamentben. A huszadik század kegyetlenül véres időszaka szeretethiányról tanúskodik. Az életet kapott utód a kárpitba szőtte őseinek és korának gyökereit és emlékeit."

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!