Repülni kellett volna. Visszahőkölés helyett felülemelkedni. Miért volt akkor olyan egyértelmű, hogy csak vagy jobbra, vagy balra, vagy középen lehet menni, vagy megfordulni?

Hiszen ő épp azért jött le a földre, hogy te szárnyalhass. Őrzi léptedet, őrzi röptödet. De már késő. Utólag hiába vagy okos. Ez a vonat elment.

Ugye hiányzik ez a történet? A szereplők. Igen, még Júdás is a zavart tekintetével, egyik kezével szégyellősen a pénzes zacskót markolva. Pláne, hogy akár te is lehetnél.

Péter, aki nyilván ősz szakállas. És öreg, meg tapasztalt, mert hogy ő a fő apostol. A kulcsos ember. Ez lennél te? A háromszor tagadó?

A szoba üres, az asztalon a vacsora maradékai. A pohár, amiből ő már nem iszik többé. A kovásztalan lepény morzsái, amik új tartalommal teltek meg azóta.

Aki legjobban hiányzik, az ő maga. Most a nevét sem mered kimondani. Nem csak az asztalnál nincs ott, de talán a harmadik imáját is befejezte már, és harmadszor is alva talált titeket. Vigasztal, hogy nem csak téged?

Vagy maga a vacsora maradt el miattad? És ez az a felkészített szoba, ahova hiába vártak titeket? Nincs morzsa, mert nincs megtört kenyér? Nincs kehely, mert nincs aki igyon belőle – ha utoljára is?

Repülni kéne. Azt remélni, hogy felülemelkedhetsz. Hogy elragadtattatok. És ő – mielőtt az első kortyot inná az új borból az Atya országában – rákacsint még Júdásra is. Még rád is.

Azt álmodod, hogy megtagadtad. Felébredsz, és tényleg. Most kéne felülemelkedni. A vonat elment. De repülni még nem késő.