Égtájoló

Egy régi névtelen levél adta mai írásomhoz a szikrát. Előre kell bocsátanom, hogy a névtelen leveleket nem szeretem. Nem lehet válaszolni rájuk, nem lehet kapcsolatba lépni és beszélgetni a szerzőjükkel. Kikívánkozik ugyan belőle az, amit leír, de szemtől szemben nem vállalja fel a véleményét. Az ilyen levelekben ritkák a konkrét, objektív tények, míg az érzelmek és az indulatok szinte túlcsordulnak bennük. A személyes vélemény gyakran erős ítélkezésbe és ex cathedra kijelentésekbe megy át.

Nehéz műfaj a közösségi imádság, különösen egy olyan individualizált világban, mint a miénk. De az imádságok között is talán a legtöbbet szenvedett az istentiszteleteinken elhangzó általános könyörgő imádság.

Abból a pofonból, amelyet a koronavírus-járvány adott a világnak. Az emberek a betegségtől való félelemben élnek, mindennapi, megszokott életünk pedig fenekestül felfordult. Lehet mondani, hogy a Covid-19 térdre kényszerített bennünket.

Egy világjárvány hullámai között élve sok mindenen elgondolkozik az ember. Mennyi minden van az életünkben, amit mindaddig nem becsültünk meg, amíg hiánya fájdalmasan nem jelentkezett. Hajlamosak vagyunk természetesnek tekinteni dolgokat, amelyek élhetőbbé, kényelmesebbé és színesebbé teszik az életet, vagy számunkra természetes módon az élet alapvető feltételeihez tartoznak, pedig a világ számos pontján eleve nélkülözni kényszerülnek őket.

„Sok minden nem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Ám az nem kérdés, hogy a magvetés és a plántálás munkáját folytatnunk kell. Sok szép feladat vár majd ránk” – vallja Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke.

Mi, Krisztus-követők a megváltásunk szempontjából legfontosabb időszak, a nagyhét eseményeihez és a húsvéti üres sírhoz a böjti úton át érkezünk. Ebben az időszakban tudatosan rá szeretnénk hangolódni Urunk hullámhosszára. Bár különbségek vannak a hagyományokban és a szokásokban, de valamennyi közösség célja mégis mindenütt ugyanaz: elcsendesedni. Olyan helyet, helyzetet találni, ahol elhalkulhat a bennünket körülvevő világ hangosan zakatoló moraja, hogy jobban hallhassuk és érthessük Urunk hangját. A böjti időben általában több hétközi alkalmat tartunk gyülekezeteinkben, hogy ez is segítse az elcsendesedést és az Úrral való kapcsolatunk elmélyülését.

Nyáron a szokásos éves túrán jártunk az idei konfirmanduscsapat és a békéscsabai jaminai ifjúság tagjaival. A Káposztafalvi-karszt egy szurdokvölgyét jártuk be Szlovákiában. Az egyik fiatal egyszer csak szóvá tette – amit mindannyian észleltünk –, hogy tulajdonképpen egy patak medrében megyünk. A vízmosta, kisebb-nagyobb kövek és kavicsok jelentették az utat számunkra. Érdekes módon víz viszont nem volt. Pedig öt perccel azelőtt még a bővizű patak melletti úton kellett mennünk. Majd egyszer csak eltűnt. A vélhetően vastag kőréteg alatt azonban nyilvánvalóan ott folyt a víz. Előlünk elrejtetten, mit sem mutatva magából. Az úton a szurdokban föl a hegytetőig még többször játszotta velünk ezt a játékát a búvópatak. Olykor megmutatva, máskor elfedve előlünk folyását.

Ezt az egyszerű, bibliai erejű mondatot nem egy reformációi istentiszteletről hoztam magammal ezen az őszön: „Azért nem félünk, ha megindul a föld, ha hegyek rendülnek meg a tenger mélyén: a Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk…” – így idézi fel a reformációi istentisztelet zsoltára az evangélikusság születésénél tisztán hallható éneket. A mondat most klinikai helyzetben ért el engem, egy altatóorvos szájából. Azóta minél többet alszom rá, annál erősebben mozog bennem, nem hagy nyugodni.

Ez a lapszám a reformáció emlékünnepe és Márton napja között jelenik meg. Ebből az alkalomból egy 1540-es eseményt idézek fel, amelynek alapján a barátságról szeretnék szólni. Közgyűlésekre, zsinatra, felügyelőtalálkozóra készülve talán van ennek értelme.

E sorok írására készülve a Cinkotai Evangélikus Egyházközség megalakulásának háromszázhuszadik évfordulójának ünnepén hajtottam fejet a cinkotai gyülekezeti ház udvarán álló szabadságharcos-emlékmű előtt. A lelkészlakás udvarán toborozta csapatait Aulich Lajos 1849. április 24-én a tavaszi dicsőséges hadjárathoz. A szabadságért harcoló katonák innen indultak Pestre, majd onnan Buda visszavételére. Nem felejthetjük emléküket.