Égtájoló

Búvópatak és elefántcsonttorony

Nyáron a szokásos éves túrán jártunk az idei konfirmanduscsapat és a békéscsabai jaminai ifjúság tagjaival. A Káposztafalvi-karszt egy szurdokvölgyét jártuk be Szlovákiában. Az egyik fiatal egyszer csak szóvá tette – amit mindannyian észleltünk –, hogy tulajdonképpen egy patak medrében megyünk. A vízmosta, kisebb-nagyobb kövek és kavicsok jelentették az utat számunkra. Érdekes módon víz viszont nem volt. Pedig öt perccel azelőtt még a bővizű patak melletti úton kellett mennünk. Majd egyszer csak eltűnt. A vélhetően vastag kőréteg alatt azonban nyilvánvalóan ott folyt a víz. Előlünk elrejtetten, mit sem mutatva magából. Az úton a szurdokban föl a hegytetőig még többször játszotta velünk ezt a játékát a búvópatak. Olykor megmutatva, máskor elfedve előlünk folyását.

Velünk van a jó Isten is

Ezt az egyszerű, bibliai erejű mondatot nem egy reformációi istentiszteletről hoztam magammal ezen az őszön: „Azért nem félünk, ha megindul a föld, ha hegyek rendülnek meg a tenger mélyén: a Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk…” – így idézi fel a reformációi istentisztelet zsoltára az evangélikusság születésénél tisztán hallható éneket. A mondat most klinikai helyzetben ért el engem, egy altatóorvos szájából. Azóta minél többet alszom rá, annál erősebben mozog bennem, nem hagy nyugodni.

Barátok

Ez a lapszám a reformáció emlékünnepe és Márton napja között jelenik meg. Ebből az alkalomból egy 1540-es eseményt idézek fel, amelynek alapján a barátságról szeretnék szólni. Közgyűlésekre, zsinatra, felügyelőtalálkozóra készülve talán van ennek értelme.

Túllátni golyón, kötélen, köveken…

E sorok írására készülve a Cinkotai Evangélikus Egyházközség megalakulásának háromszázhuszadik évfordulójának ünnepén hajtottam fejet a cinkotai gyülekezeti ház udvarán álló szabadságharcos-emlékmű előtt. A lelkészlakás udvarán toborozta csapatait Aulich Lajos 1849. április 24-én a tavaszi dicsőséges hadjárathoz. A szabadságért harcoló katonák innen indultak Pestre, majd onnan Buda visszavételére. Nem felejthetjük emléküket.

Mi ÉS ti

Nemrégiben Győrben furcsa eset történt. Egy televízióban is közvetített kézilabda-mérkőzésen a közönség egymás után kétszer énekelte el a magyar himnuszt… Nem tévedésből, nem szervezési hibából vagy figyelmetlenségből, hanem rivalizálásból. A történtekhez annyi magyarázat tartozik, hogy ez esetben nemzetközi szervezésben csapott össze két rivális magyar klubcsapat, a Győr és a Ferencváros. Mindkét klubnál gyakorlat, hogy a nemzetközi meccsek előtt a szurkolók eléneklik csapatuknak, illetve a csapattal együtt a Himnuszt, ezen a meccsen azonban a két csapat szurkolótábora némi fáziseltéréssel ezt külön tette meg. Bizarr volt. A „mi” és a „ti” viszonyának egy rossz értelmezése. Mostani írásomban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mi feszül a „mi” és a „ti” között.

Cipőcsere

„Soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet nem jártál a cipőjében!” – hangzik a Forrest Gump című kultfilm szállóigévé híresült figyelmeztetése. Felhúzni valaki más cipőjét? Első hallásra bizarr ötletnek tűnik. Mi van, ha szorítani fog, és feltöri a lábamat? Vagy annyira lötyög majd rajtam, hogy orra bukok benne? Vagy ha kinevetnek a többiek a feltűnő színe, ódivatú fazonja miatt? Még el is kaphatok valami kellemetlen fertőzést! Nem könnyű hát megtenni a lépést, amelyre a szállóige biztat. Pedig igazán tényleg csak akkor ismerhetjük meg egymást, ha azt is tudjuk a másikról, hogy hol szorít a cipő, amelyet visel. Enélkül hamar kész az ítélet: ilyenek ezek a…

A málna

Úgy éreztem Nényei Pál „Az irodalom visszavág” című könyvének olvasása után, ideje újra egy klasszikust elővenni. Mikszáth Kálmán realista stílusát régen is szerettem, most egy novelláskötetéhez nyúltam. Álomba ringató, könnyed esti olvasmánynak kitűnő választás – gondoltam. Amikor „A málna” című elbeszéléshez értem, mégsem tudtam oly könnyen elszenderedni.

Alku

Néhány éve a szentföldi utunkhoz kapcsolva rövid jordániai kitérőt tettünk, hogy láthassuk az emberi kultúrtörténet egyik ókori csodáját, a nabateusok gyönyörű, sziklába faragott városát, Petrát. Kora tavasz volt, viszonylag korán sötétedett. Már szürkült, amikor Akabában átvettük a bérelt kocsinkat, amelynek tankjában csak egy kevés benzin volt, az út nagy részére ugyan elegendő, de annyi nem, hogy el is érjünk vele a célvárosban lefoglalt szállásunkig. A kocsi átvételekor azt az információt kaptuk, hogy az úton sok töltőállomás van.

A szavak ereje

Szavaink természetesen tartoznak hozzá az életünkhöz. Családtagok, munkatársak, barátok és ismerősök megosztjuk egymással, szavakba öntjük a gondolatainkat, érzéseinket, örömünket és bánatunkat. Kimondhatatlanul nagy dolog a beszéd ajándéka, a kommunikáció lehetősége a másik emberrel. Alkati kérdés is, hogy valaki többet vagy kevesebbet beszél, de a szavak összekapcsolnak egymással, áttörik a magányunkat.

Fénysugár a pokolban

Száznégy évvel ezelőtt, 1914 karácsonyán történt Észak-Franciaországban, a nyugati fronton. Az első világháborúba minden hadviselő fél azzal az optimizmussal kezdett bele, hogy néhány hónap alatt elérik a céljaikat, aztán új alapokon folytatódhat minden. II. Vilmos német császár egyenesen azt mondta, hogy „mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek”. De nem tértek haza.

Oldalak

Feliratkozás RSS - Égtájoló csatornájára