Égtájoló

Vasárnap, röviddel a déli harangszó előtt a kijelölt presbiterek az aznapi perselypénzt számolják a gondnoki hivatalban. Két istentisztelet volt aznap, a második végeztével kinyitják az összes templomi perselyt, és vászonzacskókba gyűjtik a tartalmukat. Az irodában pedig kiborítják az asztalra, és válogatják, úgy, ahogyan kell. Elnézem, időnként előkerül az érme- és bankókupacból egy-egy lejárt pénz, egy régi jugoszláv dinár és olykor-olykor egy kabátgomb is. Persze, a zsebek mélyéről véletlenül is előkerülhetnek ezek a tárgyak, de a kisördög azt súgja, kedves testvérünk azért dobta be ezeket, hogy hallják a többiek: koppant!

A Magyarországi Evangélikus Egyház és a Luther Kiadó ezzel a kötettel is igyekszik megbecsülni azokat az értékeket, amelyeket a 2018-ban nyugdíjba vonuló püspök egyházunk egész közösségének ajándékozott.

Írásomban nem a díszegyenruhás katonák által jól begyakorolt koreográfiáról fogok értekezni, hanem néhány olyan örvendetes impulzust szeretnék közkinccsé tenni, amelyeket az elmúlt napokban élhettem át. Az első a pünkösdöt megelőző szombaton Beledben a Soproni Egyházmegye új elnökségének, Ihász Beatrix esperes asszonynak és Sümeghy Péter felügyelő úrnak a beiktatása volt. Ezzel az alkalommal indult el kerületünkben az általános tisztújítás nyomán a következő hat évre bizalmat kapott megyei elnökségek szolgálatba lépésének szép, ünnepi sorozata. Éppen ebben az egyházmegyében úgy alakult, hogy teljes őrségváltás volt, vagyis az esperes és a felügyelő személyében is új vezetőért adhattunk hálát, és kérhettük rájuk Isten áldását.

A címben feltett kérdést Paul M. Zulehner bécsi teológus provokatív könyvcíme, az Auslaufmodell (Patmos Verlag, 2015) ihlette, amely az egyház jövőjét vizsgálja Európában.

Az Evangélikus Élet egyáltalán nem bulvárlap, most mégis egy igazi botrányt, ráadásul az egyházat érintő világbotrányt kell az olvasóval megosztanom. Ne gondoljon senki anyagi vagy erkölcsi visszaélésekre vagy valamilyen pikáns politikai tartalomra. A kereszt botrányáról szeretnék szólni. Arról, amelyről Pál apostol így ír: „…a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. […] Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? […] miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük…” (1Kor 1,18–23)

Ma egy közeli ismerősömet mutatom be a kedves olvasóknak. A püspöki szolgálatba lépésemet követően került hozzám közel. Azóta gyakorlatilag napi kapcsolatban vagyunk. A reggeli munkakezdéskor mindig rám pillant. Komoly tekintetével végigmér, aztán munka közben is csendesen figyeli minden mozdulatomat, hallgatja minden szavamat. Andreas hivatalunk számtalan fontos megbeszélésének, kerületi programjaink tervezésének, a győri lelkészi szolgálatok beosztásának, lelkipásztori beszélgetéseknek, sőt még a parókusi vizsgáknak is tanúja. Andreas előtt nincs és nem is lehet titkunk, mert ő mindig itt tartózkodik a püspöki dolgozószobában.

Drámai visszaszámlálásban él az afrikai kontinens egyik legnagyobb városának, a közel négymilliós Fokvárosnak a lakossága. A korábbi számítások 2018. április 21-re, az újabbak április 12-re jelzik azt a napot, amikor teljesen elfogy a város vízkészlete, és a vízszolgáltatás leáll… Több mint száz éve nem tapasztalt szárazság van azon a vidéken, ráadásul a település is gyorsabban és nagyobbra nőtt, mint amekkorához a víztározókat tervezték.

A budapesti városképhez, akarva-akaratlanul, hozzátartoznak a koldusok. Pár éve a hatóságok megpróbálták „eltüntetni” őket az utcasarkokról, aluljárókból, de a problémának ez a meggondolatlan tüneti kezelése kudarcot vallott.

Hetek óta foglalkoztat Útmutatónk évi igéje: „Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.” (Jel 21,6)

Januárban itthon és külföldön is kiemelkedő egyházi eseménysorozat az ökumenikus vagy egyetemes imahét. Ezen cikkem írásakor is küszködöm az Evangélikus Élet közel kéthetes átfutási idejéből fakadó kellemetlenséggel. Miközben a lapzárta szorításában fogalmazom e sorokat, még egy héttel az induló imahét előtt hangolódom a rám is váró közös istentiszteletekre, találkozásokra, beszélgetésekre, de tudom, hogy mire a nyomdászok fognak dolgozni a lappal, már nemcsak a nyitóalkalmon leszünk túl, hanem több estén is.