Bóra Katalinon (Luther feleségén) kívül is van még néhány olyan nő a reformáció történetében, akik a középkor végi félhomályban rekedtek, de talán itt az idő, hogy kiemeljük őket onnan. Ismerjenek meg egy ötszáz évvel ezelőtt élt, lenyűgöző teológust és írónőt, valamint egy született reformátorfeleséget, aki sorjában három hitújító hitvese volt.
2015 sok tekintetben viharos, vészjósló őszén az önmagával, gyökereivel, értékeivel meghasonlott, frusztrált „keresztény” Európának is égető szüksége lenne újra a reformációban fellobbanó egyháztisztító tűzre.
A mostani, közel-kelet keresztényeit is érintő üldöztetés olyan fenyegetés, amely az emberi történelem egyik legalapvetőbb tanulságát próbálja elhazudni. Mégpedig azt, hogy eltérő hitű és meggyőződésű népek és emberek sokszor voltak képesek együtt építeni és felvirágoztatni azokat a kultúrákat, amelyekben együtt éltek.
Október elsején elindult a KötőSzó evangélikus közéleti blog. Ezen a felületen aktuális társadalmi kérdésekben igyekszünk állást foglalni, kortárs kihívásokkal fogalkozni az evangélikus teológiai gondolkodás mentén. Azt is szeretnénk megmutatni, hogy a kereszténység, benne az evangélikus egyház sokszínű, érdekes és értékes emberek közössége.
Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Találtunk egy elgondolkodtató írást (a szerzője sajnos nem ismert) arról, milyenek voltak külső megítélő számára az első keresztények.
1956 szeptemberében lelkészkonferenciák résztvevői támadták nyíltan az egyházvezetés diktatórikus és az államot korlátlanul kiszolgáló politikáját. Ezek után nem meglepő, hogy október 22-én este a műegyetemistákhoz hasonlóan a teológus hallgatók is megfogalmazták követeléseiket, többen pedig részt vettek a másnapi tüntetésen.
Budapest – A plakátkampány nem tett jót az országnak, a magyarországi protestantizmus sokat köszönhet az iszlámnak és a keresztények számára a menekülők új lehetőséget jelentenek – többek között ezek a gondolatok kerültek elő Fabiny Tamás és a Menedék Egyesület menekültekről szóló beszélgetésén 2015. október 20-án kedden este a Gólyában.
Ha a kereszténységet elfordulással, bezárkózással, erőszakkal akarjuk megvédeni, akkor ugyanezzel a gesztussal meg is tagadjuk, és már nem lesz mit megvédeni. Illetve, amit védeni igyekszünk, már nem nevezhető kereszténynek. A kereszténység egyedül azzal tehet a megmaradásáért, ami életre hívta: az irgalom gyakorlásával.
Oda kellene figyelni arra, amit Luther a kettős kormányzásról tanított, mert a menekültproblémát hiba lenne az evangéliummal és nem a világi kormányzással kezelni. Magyarország kormányán ezért naivitás, de ennél több, komoly veszélyeztetés a szeretet evangéliumi parancsának általunk értett és ránk vonatkozó vetületét számon kérni.
A magyar oktatási rendszer szélsőségesen szelektív. Már az általános iskolában, sőt, akár az óvodában eldől, kinek milyen iskolai karrier néz ki. Ez a rendszer - rengeteg itt dolgozó óvópedagógus, tanító és tanár egyéni erőfeszítései ellenére - jellemzően felerősíti az otthonról hozott hátrányokat ahelyett, hogy ezeket mérsékelné.
Nem csak a reformáció évfordulója közelít, de a Halloween is. Ebből az amerikai ünnepből a tökfaragáson kívül Magyarországra körül-belül annyi jött át, hogy ilyenkor rendezik meg azt a rengeteg tematikus házibulit, ahol valaki mindig kitalálja, hogy valamelyik vallás képviselőjére utaló jelmezt kifigurázva felvenni mekkora poén. Keresztény körökben pedig kialakult az a nézet, hogy hívő ember ne vegyen részt ilyesmiben, jobb, ha még tökfaragástól is távol tartja magát és gyermekeit. Mit tehetsz, ha elhívnak ilyen buliba és történetesen keresztény vagy?
A menekültüggyel kapcsolatban az egyházak vezetőit sorra pellengére állították a világi sajtóban: mit tesznek, mit nem a migránsokért? A tapasztalat azt mutatja, hogy ha az egyházvezetés próbálkozik is a békesség hangján szólni, a gyülekezeti tagok meghatározó részét elérte és behálózta a gyűlöletkeltő kampány. Mit mutat mindez rólunk, keresztényekről? Szembe merünk-e nézni saját, gyűlölködő tükörképünkkel?
Új lakói vannak a grazi püspöki hivatalnak: Wilhelm Krautwaschl püspök 9 szíriai menekültet fogadott be a püspöki hajlékba.
Állam és egyház viszonya napjaink egyik legtöbb vitát és ellenérzést kiváltó kérdése. A Kötőszó blog cikksorozatában ennek a szövevényes kapcsolatnak és történelmi tapasztalatoknak járunk utána Kertész Botond történész segítségével. Sorozatunk második részében a magyar állam és az evangélikus egyház viszonyáról lesz szó – Trianontól a rendszerváltásig.
Homoszexualitás, feminizmus, liberalizmus, gender, családon belüli szerepek – vannak szavak és kifejezések, amelyek heves indulatokat váltanak ki keresztény körökben vagy amelyekről illik ugyanazt gondolni. Sorozatunkban ezeknek a kifejezéseknek és a hozzájuk kapcsolódó negatív jelentéseknek igyekszünk utána járni. Elsőként a családon belüli szerepekről lesz szó.
Érezhetően új szelek fújnak a katolikus egyházban a családot és a szexualitást érintő kérdések kommunikációját illetően is. Ezért követik világszerte sokan – nem csak katolikusok – figyelemmel az október 4-25. között tartó családszinódust, vagyis a katolikus püspökök gyűlését, melynek témája A család hivatása és missziója az egyházban és a mai világban.
Az Árpi bácsiról szóló történetek bizonyítják, hogy létezik szeretet, amelyik minden hatalmi pozíciót felülír; hogy van gyógyító hatalomgyakorlás is.
A félelem indokolt, a félelemnek igaza van. Úgy érezzük, hogy rá kell hallgatni. Aztán, idővel olyan mélyen átjárja a lényünket, hogy észre sem vesszük mikor csap át gyűlöletbe. És soha nem válik tudatossá bennünk, hogy nem tud szeretni az, aki fél.
Kissé félve írom le ezt a címet. Az 1848-1849-es szabadságharc többek között abban különbözött a korábbi rendi felkelésektől, hogy valóban nemzeti és nem felekezeti ügy volt. Bár a szabadságharc leverése után voltak arra kísérletek, hogy „protestáns rebellióként” írják le a történteket, a megtorlás vezetői is jól tudták, hogy ez nem igaz.
Állam és egyház viszonya napjaink egyik legtöbb vitát és ellenérzést kiváltó kérdése. Cikksorozatunkban ennek a szövevényes kapcsolatnak és történelmi tapasztalatoknak járunk utána Kertész Botond történész segítségével. Sorozatunk első részében a magyar állam és az evangélikus egyház viszonyáról lesz szó – a türelmi rendelettől Trianonig – írták a Kötőszó evangélikus közéleti blog hasábjain.
Budapest – Philip Zimbardo nevéről legtöbbünknek a híres stanfordi börtönkísérlet jut eszébe, pedig korunk egyik legnagyobb szociálpszichológusa ma már nem az emberi gonoszságot, hanem a hősiességet kutatja. A Hősök Tere kezdeményezés atyja szerint még a híres magyar pesszimizmus is megváltoztatható, módszereivel a közönyt összetartássá és szolidaritássá szeretné átfordítani társadalmunkban. Október 1-én, a HeroiKon konferencián tartott előadása után beszélgettünk hősiességről, vallásról, pozitív példákról.
Panaszkodunk, hogy konganak a templomaink, elöregednek gyülekezeteink, bottal üthetjük az ifjúság nyomát. Vágyunk rá, hogy beszéljük a fiatalok nyelvét és meg tudjuk szólítani a lelkiséget kereső, azonban az egyházaktól távol álló rétegeket is. Mégis félünk élni a nyilvános kommunikáció eszközeivel, mert nem akarjuk az egyházat reklámozni és nem akarunk világi utakat követni.
A menekülők adják most meg az esélyt, hogy teljes hosszában megpróbáljuk végiggondolni az előbb-utóbb mindenképp sorsunkká váló együttélés alapszabályait.
Budapest – „Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol” – áll tömören a KötőSzó blog leírásában, amely 2015. október elsején, a reformáció hónapjának első napján kezdte el működését, Laborczi Dóra szerkesztésében.
Ev. Luth. Church in Hungary
Facebook
Twitter
Youtube
Google+
Instagram