Keresztény évadot hirdetett a Magyar Állami Operaház. A főigazgatót arról kérdeztük, hogy mit is jelent ez valójában. Ókovács Szilveszter operaénekes, zenekritikus-publicista arról is beszélt, hogy számára melyek a keresztény értékek, mitől keresztény egy opera, és mit szeretett volna ezzel az évaddal elérni, valamint szót ejtett a különleges bemutatókról is.
„Számunkra, mint minden keresztény iskola számára, a keresztény értékrend jelenti az egyetemes értékek alapját” – vallja a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium igazgatója. Hajdó Ákos az intézmény újraindulásának harmincadik évfordulója kapcsán beszélt lapunknak tervekről, keresztény értékrendről és Luther Márton „irányelvéről”.
A Budapesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnázium 1989 szeptemberében nyitotta meg újra a kapuit egyházi intézményként, Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium néven. Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspökkel, valamint fasori öregdiákokkal – Liptay György vegyészmérnökkel, egyetemi tanárral és Vitális György aranydiplomás geológussal – elevenítettük fel a régi Fasor szellemiségét, az újraindulás előkészítésének történetét és a gimnázium újranyitását.
Leggyakrabban elmondott imádságunkról gondolkodva vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy miért is imádkozunk valójában? Mit érthetett Jézus az általa tanított imádság egyes kérésein? Az Újszövetség-kutató, katolikus pap, a Tübingeni Egyetem emeritus professzora, A Miatyánk új értelmezésben című könyv szerzője ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ közérthető, elgondolkodtató formában.
Sorozatunkban a Magyarországi Evangélikus Egyház intézményeiben szolgálatot végzőket szólaltatjuk meg indíttatásukról, munkájukról, céljaikról. Mi a jelentősége az iskolai hitoktatásnak? Válhat-e egy intézmény Isten gyülekezetévé? Milyen a Deák Téri Evangélikus Gimnázium lelkisége? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Koczor Tamás iskolalelkésszel.
Megrendítő esemény részesei voltunk 1989. szeptember 2-án: újraindult a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium. A kommunizmus alatt egyedül az evangélikus egyháznak nem maradt iskolája, ezért aligha csoda, hogy arra a közel négy évtizedre mint a pusztai vándorlás idejére emlékezünk. Nem voltunk szabadok, és ráadásul a Vörös-tengeren is át kellett kelni.
Manapság tucatnyi program közül választhatnak a szülők és a gyerekek nyáron. Sok egyéb mellett tartanak lovas-, idegen nyelvi, cserkész- és hittantáborokat is. Szerkesztőségünk most ez utóbbinak a gyakorlatáról kérdezett evangélikus gyülekezeti lelkészeket, a tapasztalataikról érdeklődve: meddig tart a szervezés; általában hány főre számítanak; nő-e a hittantáborra az igény? De leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy kell-e manapság valami extra tematikát kitalálni, vagy elég az, ami régen volt: tartalmas lelki programok, szép helyszín, tábortűz, zene.
A legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át Lupták György, a Kiskőrösi Evangélikus Egyházközség igazgató lelkésze, a Bács-Kiskun Egyházmegye esperese, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökhelyettese augusztus 19-én a Parlament vadásztermében. Az elismerés hátteréről – kevésbé hivatalos körülmények között – kérdeztük a Balatonszárszón megrendezett munkaévkezdő lelkészkonferencián épp szabadidejét töltő, a gospel világáról hivatalos tevékenységeinél sokkal lelkesebben beszélő esperest.
A tolnai dombok lankáin húzódik meg a több száz éves múltra visszatekintő Majos, amely 1973 óta Bonyhád része. Akárcsak a többi környékbeli sváb település, ez az egykori falu is megsínylette a második világháborút követő kitelepítéseket. Napjainkban azonban újra erősödik, gyarapszik a maroknyi lutheránus közösség, ebben pedig jelentős szerepet játszik a gyülekezet lelkésznője, Makán Hargita, aki egyúttal egyházunk bonyhádi oktatási intézményében a gimnazisták és a kollégisták iskolalelkésze is. A helyi evangélikusság múltjáról, jelenéről és személyes életéről is kérdeztük.
Az egyház a lelkipásztori ellátásából nem hagyhatja ki az intézményes közösségeket sem. A katonák közötti lelkipásztori tevékenység az egyházi misszió egyik speciális, mégsem új keletű területe. A magyar tábori lelkészet történetének bemutatásakor megannyi időszakot, történelmi kort átfogó, változó szolgálatot kell összefoglalni. Ez az írás csupán rövid történeti áttekintés a kezdetektől a ténylegesen szervezetté alakulás folyamatáig Borovi József hittudós professzornak A magyar tábori lelkészet története című könyve alapján.
Sajtillat, rend és tisztaság fogad a több mint százéves parasztházban Rábcakapin, a 2011-ben alapított Kriskó Sajtműhelyben. A kézműves élelmiszereket – többféle sajtot és savanyított tejtermékeket – készítő fiatal házaspár, Kriskó Ádám és Kriskóné Szabó Zsófia mélyen hívő evangélikusok, értékrendjük pillérei az istenhit, a család és a tisztességes munka. Családi vállalkozásukat is ezek mentén vezetik. Átéléssel beszélnek megtérésről, az igére alapozott munkájukról, több generáció együttélésének áldásairól és a falusi nyugalomról, amelyet nem cserélnének el semmiért. De megtudjuk azt is, hányféle sajt van a világon. Írásunk a gonddal előállított termékek mögött ez alkalommal is az embert keresi, aki alkotásával Teremtőjét dicséri.
A protestáns hagyományhoz illeszkedve egyházunk nevelési és oktatási intézményei alapvetően önállóak, azonban az intézményrendszer bővülésével meg kell találnunk azokat az evangélikus tartalmakat és sajátosságokat, amelyek mindenkit összekötnek. A közös gondolkodás első eredménye az Etikai kódex megalkotása volt (az Evangélikus Nevelés 2014/1. számában jelent meg), majd 2016-ban az Oktatási stratégia következett. Ebben olyan alapvetések fogalmazódnak meg, mint az elesettek felkarolása, a bővítési szándék az óvodák és szakképzés irányába vagy a kompetenciamérések alapján kialakított differenciált fejlesztés gyakorlata.
Egyházi iskolában tanító pedagógusként keresve választ a „hol vannak a szegény gyerekek?” kérdésre, vettem kezembe örömmel az Utak és hidak – Esélyteremtés együttműködésben a családokkal című módszertani kézikönyvet, amely az Evangélikus Pedagógiai-szakmai Szolgáltató és Továbbképző Intézet (EPSZTI) által kezdeményezett hároméves projekt szellemi terméke. Rendkívül lelkesítő volt olvasni Lázár Péter és Bordács Margit Kedvesházának pedagógiájáról, arról, ahogyan – amolyan Néri Fülöp és Fülöpné módjára – emberszámba veszik, megszelídítik és másokkal is megszerettetik a nehezen kezelhető, zömükben roma gyerekeket.
Sorozatunkban a Magyarországi Evangélikus Egyház intézményeiben szolgálatot végzőket szólaltatjuk meg indíttatásukról, feladataikról, céljaikról. Gadóné Kézdy Editet, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatóját a fasori gimnázium újranyitásáról, a Deák téri iskola szellemiségéről és a pedagógusi lelkületről kérdeztük.
Pisara, vagyis Csepp: ezzel a címmel tartották július végén a finnországi Partaharjuban azt az elsősorban tíz–tizennégy évesek számára négyévenként szervezett nagytábort, amelyre az idén először az ifjúsági korosztályt is várták. Még a büki Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozón kaptunk meghívást finn testvéreinktől, hogy a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület testvérkapcsolatán keresztül huszonhatan soproni és kőszegi fiatalok részt vegyünk ezen. Így az ifjúsági tábor csaknem száz résztvevője közül a házigazda finnek, valamint az orosz, amerikai és belga fiatalok csoportja mellett minden negyedik csapat magyar volt.
– Házat nézni ingyen van – mondta a férjem. – Kezdjünk bele, tájékozódjunk, hiszen négy gyerekkel már tényleg bajosan fogunk elférni a két és fél szobában. És elindultunk.
A török hódoltság korában számottevően megfogyatkozott lakosságú Fejér vármegyében a 18. században jelentős betelepítések történtek. A döntően római katolikus telepesek megjelenésével a felekezeti megoszlás megváltozott, ugyanis a korábban szinte teljesen protestáns vallású vármegyében a reformált egyházak híveinek aránya a század végére az összlakosság mintegy harmadára esett vissza. Az új telepesek között kis számban protestánsok is előfordultak. Írásunkból három 18. században újratelepült község evangélikusainak hasonló problémáira, hitéletük kezdeti nehézségeire derül fény.
Közel tíz éve már, hogy Norbi, a neves aerobiktréner kimondta: „A kövér ember nem bűnös.” És bejelentésének különös következményei lettek. Attól, hogy valaki nem undorodott tőlük, hanem magával egyenértékűnek ítélt meg számtalan elhízott embertársat, sokan változtatni kezdtek az életmódjukon, komolyan, kitartóan edzenek, diétáznak, és mindennek eredménye is van: fogynak. Egészségtelen, már sok mindenben korlátozó súlyfölöslegük terhétől szabadulva kissé testesebb, de fitt férfiakká és nőkké változtak sokan.
Negyven év után találkozott az egykori békéscsabai evangélikus ifjúság június 22-én Telekgerendáson. Nemzedéknyi idő után is igény volt a közösségre, imára, énekre, igére. Harmincan jöttünk össze az ország több pontjáról, különböző felekezetekből, és még ugyanennyi tagot tartunk számon, akik különböző okok miatt most nem tudtak eljönni, de üzentek vagy írtak.
A világ másik feléről indult útjára 2011-ben a műanyagmentes július elnevezésű akció. Egy nyugat-ausztráliai település önkormányzati képviselője kezdeményezte azzal a céllal, hogy kevesebb szemét keletkezzen az egyszer használatos műanyagokból. Az akcióban részt vevőknek az a meggyőződésük, hogy kis változások összeadódva nagy eredményekre vezetnek. Magyarország két éve ismerhette meg a műanyagmentes júliust. Szerkesztőségünk két evangélikus lelkésznőt – nem mellesleg többgyermekes családanyát – kért arra, hogy vesse papírra a környezettudatos életmóddal kapcsolatos tapasztalatait.
Talán nincs is olyan magyarországi lutheránus, aki ne ismerné a nagynevű és népszerű evangélikus szálláshelyeket, a Balaton-parti Révfülöp oktatási központját, Balatonszárszó konferencia- és missziói otthonát. Összeállításunkban a kevésbé ismert, ám annál melegebben hívogató vendégházakra igyekszünk irányítani a figyelmet – a teljesség igénye nélkül, de azzal a meggyőződéssel, hogy ezek is helyszínei lehetnek a kiadós „asztali beszélgetéseknek”, a testi-lelki feltöltődésnek.
Naptár, napló és jegyzetfüzet egyben. Annyira jó találmány, hogy egy szóval nem is lehet magyarra fordítani a bullet journalt, ezt az egyszerűségében vonzó naplózási rendszert, amely néhány éve Magyarországon is hódít, elsősorban a hölgyek körében. A digitális világban egyre többen érzik szükségét, hogy kézírással, rajzokkal, kreatív technikákkal alkossanak egy kis „örökkévalóságot” a múló időben. A Luther Kiadó által megjelentetett, Példázat-tükör címet viselő kiadvány tizenöt jézusi példázattal segít jobban megbirkózni a feladatokkal.
Egy gyülekezet életében nincs nagyobb öröm annál, mint amikor elkészül a temploma. Hosszabb-rövidebb tervezgetés után, anyagi erőt és fáradságot nem kímélve végre megvalósul az álom – mert Isten is rábólintott a tervre –, és a hívek átléphetik az új lelki hajlék küszöbét. Számos közösségben friss még ez az élmény, de sok gyülekezetben generációk sora csak az írásos emlékek segítségével idézheti fel a kezdetek ünnepi pillanatait. Egy élő gyülekezet életében ennek azonban nincs nagy jelentősége, hiszen az Isten háza mindenkor a lelki töltekezés és a békesség forrásának helye. Ám a bűnös ember nem mindig tiszteli a szentet (sem). Összeállításunk templomai azt példázzák, hogy bár az emberi gonoszság elpusztította Isten házát, a Teremtő egyértelmű jelét adta: neki nagyobb hatalma van, mint a sátáni befolyás alatt álló, romboló embernek.
A bakonybéli bencés közösség vonzásának, kisugárzásának titkát a legtömörebben Kányádi Sándor egyetlen mondatával lehet summázni, amely a monostorhoz közeli Borostyán-kút bejáratánál köszönti az érkező zarándokot: „akármikor jössz itthon van az Isten”.
„Ki érti ezt? A pápák városában, ahol annyi a templom, annyi a pap, még sincs senki, aki törődne a gyerekekkel” – mondja Néri Fülöp Rómában a 16. században, amikor mindenáron „az Indiákra” szeretne menni a jezsuitákkal téríteni. Aztán persze ő lesz az a pap, aki a Róma-szerte csellengő, szegény, rongyos, olvasni nem tudó, lopásra kényszerülő gyerekeket először emberszámba veszi. Ő lesz az, aki a katakombákban berendezkedett, csontvázak között alvó, nappal pedig a városban bandázó gyerekcsapatot – „tolvajok árváit és szajhák fattyait” – észreveszi.
A nyár a lelkészszentelések ideje. Megszentelt pillanat, amikor a jelölt először felölti azt az öltözetet, amelyben azután évtizedeken át, hóbanfagyban, meleg nyárban, templomban, ravatalozóban, kórházban hirdeti Isten igéjét. Egyházunkban a lelkészek Luther-kabátban: fekete, földig érő, szépen megvarrott, ráncolt, gombolópánttal, bársonygallérral díszített ruhában hirdetik az evangéliumot. Nyakukban hófehér Mózes-táblát, fejükön barettet viselnek, sokan stólát is. Hogyan készül e formaruha, milyen lelkülettel varrja mestere? Török Lajossal, aki évtizedek óta készít Luther-kabátokat – idén tíz teológushallgató vehette át tőle a lelkészi öltözékét –, gyökerekről, hitről, tálentumról, az átadás örömünnepéről váltottunk szót.
Sorozatunkban a Magyarországi Evangélikus Egyház intézményeiben szolgálatot végző munkatársakat szólaltatjuk meg indíttatásukról, feladataikról, céljaikról. Ez alkalommal Hidasi Péterrel, a budapesti Rózsák terei Evangélikus Középiskolai Kollégium nevelőtanárával beszélgettünk a keresztény nevelésről, a példamutató életről és csömöri gyülekezeti kötődéséről.
Egymást követik a megemlékezések a Lutheránus Világszövetség 1984 nyarán megrendezett nagygyűléseiről. Magyarországon a „gulyáskommunizmus” kellős közepén bámulatos és felejthetetlen hónapot élhettek át azok, akik mindkét konferenciának a részesei lehettek. Néhány személyes gondolattal és emléktárgyak fotóival igyekszem megidézni az egykori „keleti blokkban” elsőként megrendezett keresztyén világtalálkozót és annak napjainkig tartó hatását.
Az Orosházi Harangszó mikrofonjával kezemben becsöngettem Koszorús Oszkár nyugalmazott esperes úr lakásába. Látogatásom célja, hogy a nyolcvanadik születésnapját ünneplő lelkészt életéről, szolgálatáról faggassam. Móricz Zsigmond utcai kis lakásában, régi bútorok között ülve beszélgetünk. Amikor Oszkár bácsi megszólal, észrevétlenül kilépünk a jelenből, és megelevenedik a múlt.
Ev. Luth. Church in Hungary
Facebook
Twitter
Youtube
Google+
Instagram