William Griffith Wilson, ismertebb nevén Bill Wilson (1895–1971) lecsúszott egykori bróker, az Anonim Alkoholisták társalapítója jó ideig az italban talált vigaszt, ám a valódi odatartozás-érzést az alkohol rabságából való szabadulás és az úgynevezett „tizenkét lépéses csoport” létrehozása jelentette a maga, később pedig szerte a világon sokak számára. Ezzel a felépülési programmal foglalkozik a közelmúltban megjelent, Odatartozás – Kiút a megkötözöttségből című könyv.
Pál beszédei az Apostolok cselekedeteiben. Még tovább mehetünk: az Apostolok cselekedeteiben megfigyelhetjük őt munka közben, amint éppen végzi a kontextualizációt, amikor különféle embercsoportok számára hirdeti az evangéliumot. Szembetűnő, hogy Pál képes a legkülönfélébb háttérből jövő emberekkel is kommunikálni, hozzájuk igazítva az üzenetet. […]
„A templom a gyülekezetre rezonáló membrán. Az azt létrehozó közösséggel él együtt” – olvasható Schneller István építésznek a Modern szakrális épületek című, tavaly megjelent könyvében. A teológusi végzettséget is szerzett nyugalmazott egyetemi tanár e kötetében arra keresi a kultúr- és teológiatörténeti válaszokat, hogy milyen hatások állnak a modern templomépítészet mögött. Meglátása szerint a mai szakrális épületek szigetek tudnak lenni a profán világi épületek tengerében, ugyanakkor ezek a szigetek a gyülekezetek aktivitása által oázissá is válhatnak.
Acsaládi anekdota szerint ez volt életem első mondata: „Anya lala, apa ámen.” És mint ilyen sokszor visszaköszön a családi találkozókon, legyen szó születésnapról, családi nyaralásról vagy éppen karácsonyról, húsvétról. „Anya lala, apa ámen.” Nem meglepő, mondhatnánk, hiszen anyukám vezette a nagytarcsai evangélikus gyülekezet gyermekkórusát, sőt a felnőttkórus alt szólampróbái is nálunk voltak a parókián, a konyhában hétfő esténként, nagy örömünkre – természetesen. A mondat második része („apa ámen”) sem vág mellbe, gondolom, senkit, hiszen édesapám volt a nagytarcsai egyházközség lelkésze, gyermekkorom idilli környezetében.
A palesztin rendező, Elia Suleiman A Mennyországnak kell lennie című filmje nagyot szól, jóllehet eszköztára némafilmes, üzenetei sorok között rejtettek, jobbára esztétikai és humorérzékünkre hatnak. A nem túl szerencsésen fordított magyar cím magyarázatért kiált. A történet folyton szemlélődő, mindig kívülálló és egykedvűnek tűnő főszereplője – a rendező maga – filmet szeretne forgatni Palesztináról, ugyanazzal a címmel, mint az, amelyik a néző szeme előtt pereg. Csakhogy a filmbeli film forgatókönyve azt a kritikát kapja, hogy a film voltaképp bárhol játszódhatna – ahogy A Mennyország… is.
Húsvét havába léptünk. Az Első korinthusi levél 15. fejezetében Pál apostol a feltámadásról ír. Ez keresztény hitünk középpontja, egyben a legnagyobb titok. Ha igaz, hogy Jézus feltámadt, akkor igaz az is, hogy mi is feltámadunk. Ha nem, akkor minden hiábavaló, az egész keresztény hitünk csak ámítás, hiábavalóság.
Misu fiamat február elején baleset érte. Semmi különös nem történt, csak sétált az iskola udvarán, elesett, és éppen a könyökét ütötte be. A törés elég összetett volt, a gyerekklinikán háromórás műtéttel rakták helyre, több csavar és drót került bele.
Sorozatunkban a Magyarországi Evangélikus Egyház intézményeiben szolgálatot végzőket szólaltatjuk meg indíttatásukról, munkájukról, céljaikról. Ez alkalommal Vass-Szabó Andreával, a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium óvodai szakmai vezetőjével, közoktatási szakértővel beszélgettünk.
Bevallottan Süsü-rajongó vagyok. A telefonom háttérképeként is Süsüt állítottam be. Amikor a tavaly tavaszi könyvfesztiválon egy dedikálás alkalmával megmutattam ezt Csukás Istvánnak, jót derült rajta. Azt mondta, még egy ilyen bolondot ismer – persze szebb szavakkal fejezte ezt ki –, csak a másik illetőnek a csengőhangja a Süsü-nóta. Büszke voltam a szavaira.
A tragikus trianoni békediktátum századik évfordulóján minden bizonnyal sokszor el fog hangozni a történetietlen, de mindenkit foglalkoztató kérdés: „Lehetett volna másként?” A nemzetiségek szerepe az első helyen fog előkerülni ebben a vitában, amelyből az 1848–49-es forradalom és szabadságharc sem maradhat majd ki. A szabadságharc történelmünk első olyan eseménye volt, amikor a Magyar Királyság honpolgárai nemzetiségi hovatartozásuk miatt fordultak egymás ellen, és követtek el akár véres atrocitásokat is. Valóban olyan fordulópont volt 1848–49, ahonnan szükségszerűen vezetett az út hetvenegy évvel később Trianonhoz? A háromnemzetiségű evangélikusság története árnyalja a lehetséges válaszokat.
Mielőtt fényt derítenék a képen látható „szállólevél” tartalmára, valamint a tabi evangélikus gyülekezethez kötődő szoros kapcsolatára, hadd osszak meg olvasóinkkal néhány rövid, de fontos információt Tab városának történetével kapcsolatban.
A bakonycsernyei evangélikus gyülekezet első anyakönyve az 1726. évtől íródott. Egyidős a gyülekezettel, valamint az első templommal. A féltve őrzött anyakönyv a felvidéki Nyitra és Trencsén megyei szlovák ajkú lakosságról tanúskodik, amely Bátorkő uraitól és a Zichy grófoktól szabad vallásgyakorlást kapott.
Különös és furcsa érzés kerít hatalmába minket, amikor valami elképzelhetetlent vagy felfoghatatlant tapasztalunk. Sokan vágynak az értelem számára nem megragadható élményekre, sokan vágynak a csodára. Nem véletlen, hogy a különféle extremitásoknak, például az extrém sportoknak is a virágkorát éljük. Az ilyen eseményeknek a külső megjelenése, látványa sem épp átlagos, már maga a miliő is vonzó, lenyűgöző és szemet gyönyörködtető. Egy-egy igazán kivételes „mutatvány” pedig hetekig, hónapokig kering a világhálón: megosztják, kommentelik és lájkolják, rácsodálkozva az emberfeletti teljesítményre…
Nem múlik el március 15. anélkül, hogy elhangozna a Nemzeti dal kérdése: „Rabok legyünk vagy szabadok?” Vélhetően csak szép legenda, hogy a forradalom kitörésének napján a Nemzeti Múzeum lépcsőjén maga Petőfi szavalta volna a kétségkívül erre az alkalomra írt mozgósító versét, ám az utókor makacs emlékezetében alighanem örökké így fog élni ez az esemény, azzal a momentummal együtt, hogy a végén már az egész tömeg zúgta a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!”
Az Európában egyedülálló Rába-parti épületegyüttes igazi ékköve a városnak. A főbejárat előtt zászló hirdeti: ez az evangélikusság ősi székhelye. A Petőfi tér, a Rát Mátyás tér és a Péterfy Sándor utca által körbezárt szigeten, az Insula Lutheranán vagyunk. Az udvaron gyerekzsivaj: az iskolából a szünetben kirajzó kisdiákok önfeledten szaladgálnak az 1785-ben épült Öregtemplom előtt. Az Isten házának a türelmi rendelet okán nincs utcai bejárata, ezért is e meghitt egység – az evangélikus óvoda, általános iskola, gimnázium, kollégium, lelkészi hivatal, levéltár, szeretetház és a szolgálati lakások összessége – szimbólumnak sem utolsó.
Ki hitte volna, hogy az Evangélikus Élet „rendkívüli kiadása” rendkívüli veszélyhelyzetben kerül az olvasók kezébe? Márpedig ennek az ajánlónak az írásakor – igazoltan – már nyolcvanötre nőtt Magyarországon a koronavírussal fertőzöttek száma. A hatóságok valószínűsítik, hogy százezrek fognak megfertőződni az influenzaszerű tüneteket produkáló kórral, amely a szépkorúak életét ráadásul meg is rövidítheti. Persze a klasszikus influenzához hasonlóan az ifjabb generációk soraiból is szedhet halálos áldozatokat a COVID-19, és hát már rég nem vagyunk tízmillióan…
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza ifjú házasként személyes „jegyajándéknak” szánt, ugyanakkor tudományos igénnyel összeállított Luther-válogatását továbbfejlesztve kötetbe rendezte kutatómunkájának gyümölcseit. A Szerelemládikó – avagy a házasság dicsérete című, a reformátornak a házasságról szóló írásait tartalmazó kötet bizonyára sokak figyelmét felkelti majd egyházi berkeken kívül is. A mű kalandos előtörténetéről, izgalmas kultúrtörténeti hátteréről és lehetséges utóéletéről kérdeztük a könyv szerkesztőjét, a 15–16. század művészetét kutató Isó M. Emesét.
Európa közepén némi mazochista hajlam – vagy egy szerkesztőkollégának tett ígéret – kell ahhoz, hogy az ember élő adásban nézze végig az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díjátadó ünnepségét. Titulálhatjuk bár az egyik leggusztustalanabb show-műsornak a nálunk legutóbb február 10-én hajnali kettőtől ötig tartott Oscar-gálát, az amerikai filmszakma Los Angelesből közvetített házi ünnepségét milliók kísérik figyelemmel a világ több mint kétszáz országában.
Az Evangélikus Országos Levéltár őrizetében számos felbecsülhetetlen értékű iratra lehet bukkanni, elég Luther Márton eredeti végrendeletére gondolnunk. A legismertebbek árnyékában azonban kisebb kincsek is lapulnak, amelyekben csak a szűk szakterület művelői képesek felismerni az értéket. Vannak viszont olyan esetek, amikor a tudós és kutatásának tárgya hosszú ideig elkerülik egymást.
Ha megfogyatkozva hitben és lelkesedésben vagy épp lendülettel építve párkapcsolatunkat, állhatatosságra és tettekre sarkalló érveket keresünk a házasság intézménye mellett, remek választás lehet a Luther Kiadó gondozásában nemrég megjelent Szerelemládikó, avagy a házasság dicsérete című könyv. A szerkesztő, Isó M. Emese művészettörténész Luther Mártonnak a házasságról szóló írásait válogatta össze rendhagyó küllemű, saját képünkre formálható kötetben, amely szórakoztató és tanulságos olvasmány. Továbbgondolásra, együtt olvasásra hív – nem csak a hivatalos „szerelmesek napján”.
Még az ősszel a főváros egyik legforgalmasabb villamosmegállójában, a Blaha Lujza téren érdekes tábla jelent meg az esővédő pavilon plexifalán. Rajta, a szokásos reklámplakát helyett, egy kérdés szólította meg az utasokat: „Kimondtad ma már, hogy »Köszönöm«?” Alatta pedig egy piros betűvel írt „igen” és egy szintén pirossal írt „nem” felirat díszelgett a hozzájuk tartozó nyomógombokkal és digitális szavazatszámláló kijelzőkkel. A nyomógombok alatt a lehetőséget felkínáló, de inkább szavazásra buzdító mondat virított: „Itt válaszolhatsz!”
Többgyerekes családban felnőni – ez igen sok előnnyel jár. A homokozóban játszástól kezdve a közös hóemberépítésen át egészen a kert végi bunkesz felépítéséig. Együtt, közösen, egy közös cél érdekében vagy csupán a játék öröméért. Mindig lehet valakivel rugdosni a focilabdát, tekerni a csocsóasztal rúdjait vagy éppen pöckölni a gombfoci játékosbábuit. Mindig van játszótárs, ugyanakkor mindig van valaki, akire tovább lehet mutatni, akire át lehet testálni a felelősséget.
Budapest – Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Könyvtára ez évtől több száz értékes könyvet és folyóiratot tett elérhetővé az interneten egyházunk munkatársai számára. Az élethosszig tartó tanulás támogatásának jegyében született, a professzionális munkát segítő kezdeményezésről Mészáros Kornélia könyvtárvezetőt kérdeztük.
Nemrégiben jelent meg az Esteledik, a nap már lemenőben – Robert Sarah bíborossal Nicolas Diat beszélget című kötet a Szent István Társulat gondozásában. A guineai származású bíboros a Vatikán Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációjának prefektusa, szerző- és beszélgetőtársa pedig francia újságíró. Művük felkavaró, egyben reményt sugárzó.
Bennem többször felmerül a csodálat a vasárnapi istentiszteletre megérkezve: milyen jó, hogy van a gyülekezetünkben egy „láthatatlan szolgáló”! Hogy ki lehet ez? Az egyházfi.
Az Oszthatatlan (Indivisible) című amerikai film Darren Turner katonai lelkésznek és családjának igaz történetét dolgozza fel.
Sorozatunkban a Magyarországi Evangélikus Egyház intézményeiben szolgálatot végző munkatársakat szólaltatjuk meg indíttatásukról, tevékenységükről, céljaikról. Ez alkalommal Németh Ádámmal, a budapesti Rózsák terei Evangélikus Középiskolai Kollégium nevelőtanárával a keresztény nevelésről, a „pótszülővé” válásról és a labdarúgó-játékvezetői pedagógiájáról beszélgettünk.
Egyszerű, hétköznapi ember vagyok, mint bárki más. Csak egy a több milliárdból a földön. Nincs semmi különleges képességem, sem adottságom. Mindennap eltűnődöm az élet nagy dolgain, már amikor egyáltalán van erre időm, mert az életem egy rohanás, egy állandó hajsza. Mindenkinek meg kell felelni. A családnak, a barátoknak, a munkatársaknak, az ismerősöknek, a társadalomnak, a keresztyén értékrendnek és még ki tudja, hogy kinek, mert erre neveltek és erre tanítottak a szüleim, a tanáraim.
Budapesten tavaly november óta látható – az eredeti tervek szerint március 1-jéig – a Tutanhamon rejtélye és kincsei című kiállítás. Bár a kiállított tárgyak nem önmagukban hordozzák az igazi értéküket, hiszen egytől egyig replikák, vagyis másolatok, mégis egy olyan titokzatos világba vezetik be az érdeklődőt, amely teljesen elvarázsol.
Életünk során szinte mindennap halljuk ezt a szót: vigyázz! De mi mindenre is kell vigyáznunk? A potenciális veszélyek listája szinte végtelen. A reklámok állandóan figyelmeztetnek, hogy vigyáznunk kell az egészségünkre. Vigyázz az étkezésre! Ne egyél cukrot, húst! Szedj vitaminokat! Hasznosak ezek a figyelmeztetések, ám némelyek ebből is üzletet csinálnak, alaptalan félelemkeltéssel, gátlástalanul kihasználják, hogy a maguk termékeit eladhassák.
Ev. Luth. Church in Hungary
Facebook
Twitter
Youtube
Google+
Instagram