A Lutheránus Világszövetség Kölcsönös tanulás a vezetők cseréjén keresztül (Mutual Learning through Exchange of Leaders) elnevezésű projektjének a Magyarországi Evangélikus Egyházat érintő első lépéseként Fabiny Tamás elnök-püspök és Buda Annamária, az országos iroda diakóniai osztályának vezetője Nigériába látogatott. Útinaplójából – amelynek most a befejező részét közöljük – képet kaphatunk a nyugat-afrikai országról és evangélikusainak mindennapjairól.
A hajléktalanság rendezése hosszú ideje megoldandó feladat hazánkban, nem mindegy azonban, honnan közelítjük meg a kérdést. A magyar közéletben nagy port kavart a legújabb alkotmánymódosítás, amely többek között tiltja az életvitelszerű közterületen tartózkodást. De megoldást nyújtana a problémára, ha a szállók kötelezően befogadnák ezeket az embereket? Továbbá alapvető kérdés számunkra az is, hogy keresztényként mi mit tudunk tenni értük.
A világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete, az IPCC friss jelentése – közvetlenül a teremtés hete után – azzal az eredménnyel állt elő, hogy bő egy évtizedünk maradt arra, hogy megállítsuk az éghajlatváltozást, és a beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat visszafordítsuk. Mit tehetek én kisemberként? Mit tehet egy kis gyülekezet, egy kis egyház és egy kis ország?
Megtelt a surdi templom minden négyzetmétere. A gyülekezet búcsúzott nyugdíjba vonuló lelkészétől. Smidéliuszné Drobina Erzsébet harminchat éve szolgál ebben a közösségben. Testvérek, sokat panaszkodunk, jajgatunk a világ és az egyház állapota miatt, pedig annyi jele van az életnek, Isten szeretetének, a hívő elkötelezettségnek! Augusztus 26-án ebben a templomban mindenki átélhette, hogy él az Úr, fontos a hűséges, szeretetteljes lelkészi szolgálat, hogy nem szabad, nem lehet élni egészséges közösség nélkül. Jelen volt az evangéliumi, lutheri derű, Krisztus-központúság és mértéktartás. Mosolyt csalt az arcokra az egyik presbiter visszaemlékezése: „Nagyon rosszak voltunk, de szerettünk hittanra járni.”
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa – a korábbi évekhez hasonlóan – azzal a reménységgel tekint a szeptember utolsó és október első vasárnapja közötti időszakra (szeptember 30. – október 7.), hogy azokban a napokban gyülekezeteink és intézményeink a szervezett rendezvényeken együtt gondolkodnak a megtérésről, az ökológiáról és arról, hogy az egyházaknak milyen szerepe és hangja egyen e tekintetben.
A Kötőszó blogon szeptember 12-én megjelent, Társadalmi nemek és a hit című cikkben azt próbáltuk körüljárni, hogy „a jézusi utat kereső keresztényekként hogyan kell viszonyulnunk” a gendertanulmányok kérdéséhez. Ehhez kapcsolódóan, a párbeszéd jegyében szeretném személyes tapasztalataimat megosztani a blog olvasóival, illetve a cikk vitatható állításaira is reagálnék.
Az emberiség lelkületét szorongás nyomasztja, hogy minden hiábavaló, egy pillanat alatt széthullhat az élet. Nap mint nap találkozunk a „nem érdemes” vagy a „kár a fáradságért” hozzáállással. A hiábavalóság érzése demoralizálja az embert. Elveszi a bátorságot attól, hogy terveket szőjünk, távlatokban gondolkozzunk. Elveszítjük ideáljainkat, és olyan emberré válunk, akit már semmi sem érdekel, semmi sem mozgat; aki úgy veszi az életet, ahogy éppen van. Se nem rossz, se nem jó; nem árt a légynek sem, és nem tesz jót senkivel.
„Nem pap leszek, hanem lelkész” – hallhatjuk nagyon sok teológushallgatótól, amikor megkérdezik, hogy mégis mihez kezd majd a teológusdiplomájával. Az ember identitását meghatározza a szerep, melyet betölteni készül. Egyházunkban a ma elterjedt felfogás szerint a lelkész nem szeretné önmagát piedesztálra emelni, ami helyes és üdvözlendő, meglátásom szerint ugyanakkor sokszor átesünk a ló túloldalára. Ha azt mondjuk, hogy „csak” lelkésznek készülünk, akkor egyrészt elhatárolódunk a római katolikusoktól, ami abból a – tapasztalatom szerint – negatív identitásból alakult ki, mellyel nem valami mellett, sokkal inkább valamivel szemben fogalmazza meg önmagát a hívő. Másrészt a lelkészi szolgálat tartalmi kiüresedését is magával hozza: lehántjuk róla azt a funkciót, mellyel a lelkész a csoda, a szentség és az igehirdetés őrállója.
„Tanárnő, szólni kéne Juliskának, hogy ne tegyen fel olyan képeket magáról az osztálycsoportba, mert szerintem nem is érzi, hogy, hogy…” – mondja a lelkiismeretes tizenegy éves, de elakad a mondatfűzésben, mert végül is nem tudja megmondani, pontosan mi is a baj Juliska képeivel. És én is gondban vagyok, mert hát nem is vagyok „fent”, és Juliska is visszahúzódó, csöndes lányka, aki épp próbálja túlélni, hogy apja egy másik családhoz költözött. Nem lehet csak úgy lerohanni.
Amióta híre ment, hogy a kormány törvényi úton megszüntetné a társadalmi nemek tanulmánya elnevezésű mesterszakot az állami finanszírozású egyetemi képzésben, parázs vita alakult ki a keresztény közösségekben is arról, hogy pontosan mi ez a tudomány, egyáltalán beszélhetünk-e tudományról, és legfőképp: a jézusi utat kereső keresztényekként hogyan kell viszonyulnunk hozzá.
A társadalomban egyre erősödő agresszió felettébb próbára teszi az oktatási intézményekben dolgozó pedagógusok cselekvőképességét és konfliktuskezelési módszereit, de a szülőknek is újfajta kihívásokkal kell szembenézniük. A zaklatások eddig ismert formái a virtuális világ megjelenésével kiegészültek egy kevésbé felügyelhető, sokkal átláthatatlanabb térrel, amelynek sajátos szabályai folyamatosan alakulnak, és a felnőttek számára sokszor érthetetlenek. Ezt a témakört próbáltuk meg körbejárni lelkészekkel és pedagógusokkal, egyúttal megoldásokat is keresve a problémák megelőzésére, kezelésére.
Ideje felébredni! Ezzel a két szóval lehet a legtömörebben összefoglalni a lényegét annak az előadásnak, amely a júliusi Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó Ökosátrában hangzott el. Amiről Antal Bálint, a Luther Kiadó munkatársa bő egy órán keresztül beszélt, az a mi mindennapjainkban is megtapasztalható. A klímaváltozás itt, Európában sem csak teória ma már, hanem valóság, a globális felmelegedésről nemcsak beszélünk, hanem a saját kontinensünkön is szembesülnünk kell a következményeivel.
Egy harminchárom évvel ezelőtt készült fényképen a nyugat-clevelandi templom oltára előtt állok hét amerikai magyar lelkésszel. Közülük már senki sem él. Rájuk és a végóráit élő tengerentúli magyar evangélikusságra emlékezem. Mintha jégtáblán halódó virágokat látnék.
A világon élő felnőttek két százalékának kezében összpontosul az anyagi javak több mint fele, míg az emberiség ötven százaléka az anyagi javaknak csupán egy százalékán osztozik. Vajon akik ma a javak nyolcvan százalékát birtokolják, kiben bíznak, s kikkel szemben bizalmatlanok? Vajon a felnőtt népesség két százaléka, akik az anyagi javak több mint felével rendelkeznek, mire mernek szabadok lenni?
Szeptember hatéves korom óta egyet jelent számomra a tanévkezdéssel. Azóta járok iskolába. Igaz, közben átkerültem a katedra másik oldalára, tanár lettem, mégis éppolyan fontos nekem, mint a diákjaimnak.
Október 1-jén ünnepeljük az idősek világnapját. Lelkipásztorként Mózes 3. könyvét idézhetem, ahol ezt olvassuk: „Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg...” (3Móz 19,32; Károli-ford)
Nobel-díjas tudósok alma matereként, egyszersmind a minőségi oktatás szimbólumaként vált ismertté a majd kétszáz éves múlttal bíró (mai nevén) Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium. Egy közösség ereje a válságokban mutatkozik meg igazán. Az első világégés súlyos krízist jelentett az iskolának, mégis megerősödve élte meg a háború végét. Ennek az eleven közösségnek a háborús mindennapjaiba nyújt betekintést az Evangélikus Országos Múzeum kiállítása.
Amikor megkérdezem az ismerőseimet, vajon tudják-e, milyen összetevőkből áll a kenyér, elkezdik sorolni: liszt, víz, só és élesztő. Ilyenkor azt mondom: tévednek. Amikor kiül az arcukra a csodálkozás, így folytatom: az első három összetevő még rendben is van, de élesztő nem kell. Hogy miért? Mert az első kettő segítségével akár egy hét alatt lehet készíteni olyan kovászt, amely már megkeleszti a tésztát. Most olvasóinkkal is megosztom, hogyan.
Fitt marad, aki unokázik – szól a tudományos megállapítás. Sőt mivel nagyszülőként már nem állunk az idő és a gyermeknevelés kényszere alatt, jobban is élvezzük az unokákkal töltött pillanatokat. Sok férfi számára tehát még egyszer valami egészen új veszi kezdetét, amikor nagypapa lesz.
Mennyi külső anyagi támogatás járjon az egyházaknak? Szolgálniuk vagy szolgáltatniuk kellene? Elvárható-e, hogy csak a hívek tartsák el közösségeiket, és milyen feltételek mellett fogadható el az állami támogatás? Vajon összeegyeztethető-e a keresztény teológiával az egyre növekvő iskolai szegregáció? Ezekhez hasonló kérdéseket járt körül az az ökumenikus kerekasztal-beszélgetés, amelyet az egyház-finanszírozás témájában rendeztek az elmúlt héten.
Horváth-Bolla Zsuzsanna velem készült interjúja (megjelent az Evangélikus.hu honlapon és Evangélikus Élet magazinban) olvasása után kérdezte tőlem egy újságíró a következőt: „Hogyan tud elszámolni ma Isten, egyháza és saját lelkiismerete előtt 25 éves ügynökmúltjával (1963–1988), püspök úr?” A személyes kérdésre ma, több mint egy évvel az interjú, hosszas töprengés, önvizsgálat és imádság után nyilvánosan felelek, mert úgy érzem, ez nem csupán az én egyéni ügyem, hanem összefüggésben van püspökelődöm, Káldy Zoltán működésével, értékelésével, valamint az összes magyarországi egyházzal, vallással, közösséggel a világháború után 1944-től a kilencvenes évekig a magyar szocialista múltból.
Nem tudom, hogy van ez, de úgy tűnik, ahogy telnek az évek, egyre kevesebb dologban leszek biztos. Tizenévesként olyan határozottan tudtam, hogy mi bűn, ki bűnös, és mi a jó, sőt tökéletes. Ma egyre gyakrabban gondolkodom el rajta. Itt van például a hazugság. És itt van a füllentő Józsi bácsi…
Az alkoholizmus súlyos problémája a felnőttek számára is nehezen megközelíthető, nemhogy a gyerekeknek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat azonban tett egy – tegyük hozzá, sikeres – kísérletet arra, hogy az óvodás korosztályt is megszólítsa. Bolyhos címmel jelent meg a nekik szánt kiadvány.
„Több jel utal arra, hogy Jézus eredetileg azt gondolta, tanításával, példájával meg tudja győzni az embereket. Volt erre esélye? Ha nem, bennünket hogyan győz meg?” Sokak érdeklődését keltették fel ezek a sorok az idén júliusi Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó programfüzetében.
Távolról úgy tűnhet, hogy az evangélikus lelkészek Luther-kabátban, Mózes-táblával nyakukban formálódnak az anyaméhben, pedig aki ma a Magyarországi Evangélikus Egyházban lelkész akar lenni, annak hosszú és rögös utat kell végigjárnia: első körben egy tizenkét féléves egyetemi képzést. Legalábbis így volt ez egészen 2018. szeptember 7-ig, amikor Csepregi Zoltán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) rektora bejelentette, hogy esti tagozatos, másoddiplomás lelkészképzést indítanak, ahová bármilyen alapszakos diplomával jelentkezhetnek a „teológiára”, és akár hét félév után lelkésszé szentelhetik az illetőt. Úgy gondoltuk, hogy az átalakuló képzési rendszer remek alkalmat ad arra, hogy megvizsgáljuk a magyar evangélikus lelkészképzés jelenlegi helyzetét, és összegezzük, hogy az új képzés elindulásának milyen hatásai lehetnek.
„A tanítás csak információt tölt a fejekbe, de a nevelés: növel. Nem mennyiséget ad, hanem minőséget. Segít egy rózsának igazi rózsává válni. És egy gyereknek megtalálni és kibontani önmagát.” (Müller Péter)
A Lutheránus Világszövetség Kölcsönös tanulás a vezetők cseréjén keresztül (Mutual Learning through Exchange of Leaders) elnevezésű projektjének a Magyarországi Evangélikus Egyházat érintő első lépéseként Fabiny Tamás elnök-püspök és Buda Annamária, az országos iroda diakóniai osztályának vezetője Nigériába látogatott. Útinaplójából – amelynek most a harmadik részét közöljük – képet kaphatunk a nyugat-afrikai országról és evangélikusainak mindennapjairól.
Az Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekei mégis a boldogságot? című kötet idén látott napvilágot a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gondozásában. A kötet kézbevétele bátran ajánlható mind a laikusok, mind a segítő szakmában tevékenykedők számára. Már csak azért is, mert bár sajnálatos módon hazánkban is számos családot érint a szenvedélybetegség, a témával kapcsolatos magyar nyelvű szakirodalom mindeddig nem jelent meg.
„Amikor férjhez mentem, úgy álltam az Úr asztalához, hogy én aztán soha el nem válok. Szerettem a férjem, szinte rajongtam érte. (…) Az esküvőre készülődve nemcsak a ruhával, frizurával, sminkkel és vendéglistával törődtem, hanem nagyon sokat imádkoztam. Imádkoztam a jövőbeli házasságomért. Kértem Isten tanácsát, hogy segítsen jó döntéseket hozni. Sőt nem csak imádkoztam. (…) Böjtöltem három napig. Semmit nem ettem, és csak tiszta vizet ittam. A böjtömmel és az imáimmal azt kértem Istentől, hogy tanítson jó döntést hozni, és áldja meg a házasságomat. Megáldotta. Egy gyermekkel” – olvasható a nemrégiben újraindult Refem blog cikkében, melyben korábbi vendégszerzőnk, Prém Alexandra református teológus osztja meg kíméletlenül őszintén válással kapcsolatos tapasztalatait.
Ha választani kellene olyan festőt, aki képi világában és életművében egyértelműen keresztény értékrendet képvisel, biztosan kevesen választanák a kicsapongó, nyersen őszinte Frida Kahlót, aki a női szenvedés és szexualitás megragadásával feminista popkulturális ikon is lett. Jelen írás mégis arra tesz kísérletet, hogy a budapesti Frida-kiállítást teológiai szempontból elemezze.
Evangélikus Élet
Luther Kiadó
Missziói Központ
Zákeus Médiacentrum
Evangélikus Közlöny
Hírszolgálat • Hírlevél
Médiumok az evangélikus honlapon
Fraternet-mindenki
A MEE Facebook oldala
A MEE Twitter oldala 
A MEE Youtube oldala
A MEE Google+ oldala
A MEE Instagram oldala
A MEE Linkedin oldala
Evangélikus bloggerek
Evangélikus linkgyűjtemény
Magyarországi Evangélikus Egyház