Amikor papné lettem, több száz kilométerre kerültem mindattól és mindazoktól, amit és akiket ismertem és szerettem. Az egy szem férjem volt az egyetlen, akit jól ismertem új lakóhelyemen, aki, mint tudjuk, lelkész volt már akkor is. A lelkész hasonló a macskához: napközben jön-megy, a saját dolga után jár, aztán ha megéhezik, hazatalál. Így tehát gyűjteni kezdtem az új ismerősöket és barátokat, hogy berendezzem új életemet – szereplőkkel.
A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium tanárának, Ittzés Szilviának az írása az Evangélikus Életben jelent meg.
A héten, október 31-én ünnepeljük a reformáció emléknapját. Azóta, hogy immár a katolikus, majd a református egyház is aláírta a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot, megszűnt egymás kölcsönös kiátkozása, és minden hívő jó szívvel tud hálát adni az egymáshoz való közeledésért, és fáradozhat a látható egység megvalósulása érdekében. Azóta, hogy két éve, október 31-én Lundban Ferenc pápa közös hálaadó istentiszteleten vett részt a Lutheránus Világszövetség vezetőivel, immár az ökumené reformációjáról beszélhetünk.
Hatalmas érdeklődő tömeg torlaszolta el a budapesti Zappa kávézó kijáratait, és töltötte meg a folyosóit szeptember 18-án, a Szólj be a papnak! kezdeményezés által életre hívott rendezvény kezdetekor. Mindenki kíváncsi volt a három felekezet képviselőinek a véleményére a bioetika bizonyos kérdésköreivel kapcsolatban. Az érdeklődő fiatalok előzőleg írásban névtelenül feltették az őket izgató kérdéseket. Evangélikus részről Gombkötő Beáta budapesti egyetemi lelkész, baptista szempontból Boros Dávid lelkipásztor válaszolt, a római katolikus oldalt pedig Fábry Kornél, a budapest-terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia kisegítő lelkésze képviselte.
Amiként egyházunk minden szintjén tisztújítás zajlott ebben az évben, úgy a 2012–2018 közötti időszakra megválasztott – tizedik – zsinat is lezárta a törvényeink által előírt hatéves ciklust. Az ünnepi záróülésre lapzártánk után, szeptember 29-én gyülekeztek össze a legfelső döntéshozó testület tagjai. Az ülésen elhangzott a zsinat lelkészi elnökének, Hafenscher Károlynak, illetve nem lelkészi elnökének, Abaffy Zoltánnak a beszámolója is. A két visszatekintés rövidített, szerkesztett változatát közöljük az alábbiakban, az Evangélikus Élet magazin alapján.
1956 szeptemberében lelkészkonferenciák résztvevői támadták nyíltan az egyházvezetés diktatórikus és az államot korlátlanul kiszolgáló politikáját. Ezek után nem meglepő, hogy október 22-én este a műegyetemistákhoz hasonlóan a teológus hallgatók is megfogalmazták követeléseiket, többen pedig részt vettek a másnapi tüntetésen.
Számunkra természetes, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban egy lelkész és egy nem lelkészi személy (felügyelő) együtt alkotja a gyülekezeti, az egyházmegyei, az egyházkerületi és az országos elnökséget is. A testvéregyházakban ez a modell szinte teljesen ismeretlen, de más országok evangélikus egyházaiban sem jellemző ez a nálunk kialakult berendezkedés. A Bibliában nincs kötelező előírás egyházszervezeti kérdésekben, és a lutheri reformáció is csak érintőlegesen foglalkozott a struktúrával, mivel a hit szempontjából közömbös ügynek tekintette.
Talán tízéves lehettem, mikor édesapám először mesélt nekem 1956. október 23-ról. Ez a nyolcvanas évek legelején volt, amikor még a „ruszkik” a nyakunkon voltak, naponta láttam buszaikat, katonai autóikat az utcán masírozni. A kommunizmus látszólag ereje teljében tündökölt, ’56-ról csak mint ellenforradalomról volt szabad beszélni. A rendszer elleni lázadásom gyakorlatilag abban merült ki, hogy nem igen voltam hajlandó oroszul tanulni. Ez látszódott is a bizonyítványomon.
Alig huszonöt évesen lettem papné, és állíthatom, hogy fogalmam sem volt, mibe vágok bele. Persze ezt bárki elmondhatja magáról, mert minden új dolog ezer titkot rejt, és egy teljesen átlagos – az milyen? – házasság már maga sokat nevel és formál az emberen. De a lelkészfeleség-státusz, azt hiszem, valamiben mégis különbözik minden más feleségétől: az ember lánya hirtelen nemcsak a férjének a párja, hanem gyülekezetének a first ladyje is lesz.
Istennek képzelve magunkat megszabjuk, ki mehet be az Isten országába, ki szolgálhat – mintha erről mi dönthetnénk. Pedig ezzel csak megtagadjuk a szolgálatot egyesektől, és megkérdőjelezzük elhívásukat. Jézus közössége testvérközösség, bázisközösség, olyan biztos alap, mint sokunknak a család. Válasz Zaymus Eszter Genderdilemmák című cikkére.
Odesszai utazásunk terve régen érlelődött. A Fekete-tenger partján fekvő, Ukrajnához tartozó kikötőváros az elmúlt évtizedekben a legkülönfélébb témák kapcsán bukkant fel az életemben.
Havi igénket két szempontból vizsgáljuk. Mivel egy igevers nem áll meg önmagában, ezért először nézzük meg az egész zsoltárt. A 38. zsoltár a fájdalmait, bűneit Isten elé vivő Dávid imádsága. Ebből a szempontból ez az egy mondat arról szól, hogy Isten előtt nem ismeretlen a király egész élete. Akár hangozhatna úgy is, hogy „minek is beszélek, hiszen tudod, ismered az egész életemet.” Az imádkozó nem csak most, a betegségeiben, a bűn nyomorultságában szólítja meg Istent. A mindennapos kapcsolat lehetővé teszi, hogy ismerje az Úr az ide vezető utat is.
A Lutheránus Világszövetség Kölcsönös tanulás a vezetők cseréjén keresztül (Mutual Learning through Exchange of Leaders) elnevezésű projektjének a Magyarországi Evangélikus Egyházat érintő első lépéseként Fabiny Tamás elnök-püspök és Buda Annamária, az országos iroda diakóniai osztályának vezetője Nigériába látogatott. Útinaplójából – amelynek most a befejező részét közöljük – képet kaphatunk a nyugat-afrikai országról és evangélikusainak mindennapjairól.
A hajléktalanság rendezése hosszú ideje megoldandó feladat hazánkban, nem mindegy azonban, honnan közelítjük meg a kérdést. A magyar közéletben nagy port kavart a legújabb alkotmánymódosítás, amely többek között tiltja az életvitelszerű közterületen tartózkodást. De megoldást nyújtana a problémára, ha a szállók kötelezően befogadnák ezeket az embereket? Továbbá alapvető kérdés számunkra az is, hogy keresztényként mi mit tudunk tenni értük.
A világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete, az IPCC friss jelentése – közvetlenül a teremtés hete után – azzal az eredménnyel állt elő, hogy bő egy évtizedünk maradt arra, hogy megállítsuk az éghajlatváltozást, és a beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat visszafordítsuk. Mit tehetek én kisemberként? Mit tehet egy kis gyülekezet, egy kis egyház és egy kis ország?
Megtelt a surdi templom minden négyzetmétere. A gyülekezet búcsúzott nyugdíjba vonuló lelkészétől. Smidéliuszné Drobina Erzsébet harminchat éve szolgál ebben a közösségben. Testvérek, sokat panaszkodunk, jajgatunk a világ és az egyház állapota miatt, pedig annyi jele van az életnek, Isten szeretetének, a hívő elkötelezettségnek! Augusztus 26-án ebben a templomban mindenki átélhette, hogy él az Úr, fontos a hűséges, szeretetteljes lelkészi szolgálat, hogy nem szabad, nem lehet élni egészséges közösség nélkül. Jelen volt az evangéliumi, lutheri derű, Krisztus-központúság és mértéktartás. Mosolyt csalt az arcokra az egyik presbiter visszaemlékezése: „Nagyon rosszak voltunk, de szerettünk hittanra járni.”
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa – a korábbi évekhez hasonlóan – azzal a reménységgel tekint a szeptember utolsó és október első vasárnapja közötti időszakra (szeptember 30. – október 7.), hogy azokban a napokban gyülekezeteink és intézményeink a szervezett rendezvényeken együtt gondolkodnak a megtérésről, az ökológiáról és arról, hogy az egyházaknak milyen szerepe és hangja egyen e tekintetben.
A Kötőszó blogon szeptember 12-én megjelent, Társadalmi nemek és a hit című cikkben azt próbáltuk körüljárni, hogy „a jézusi utat kereső keresztényekként hogyan kell viszonyulnunk” a gendertanulmányok kérdéséhez. Ehhez kapcsolódóan, a párbeszéd jegyében szeretném személyes tapasztalataimat megosztani a blog olvasóival, illetve a cikk vitatható állításaira is reagálnék.
Az emberiség lelkületét szorongás nyomasztja, hogy minden hiábavaló, egy pillanat alatt széthullhat az élet. Nap mint nap találkozunk a „nem érdemes” vagy a „kár a fáradságért” hozzáállással. A hiábavalóság érzése demoralizálja az embert. Elveszi a bátorságot attól, hogy terveket szőjünk, távlatokban gondolkozzunk. Elveszítjük ideáljainkat, és olyan emberré válunk, akit már semmi sem érdekel, semmi sem mozgat; aki úgy veszi az életet, ahogy éppen van. Se nem rossz, se nem jó; nem árt a légynek sem, és nem tesz jót senkivel.
„Nem pap leszek, hanem lelkész” – hallhatjuk nagyon sok teológushallgatótól, amikor megkérdezik, hogy mégis mihez kezd majd a teológusdiplomájával. Az ember identitását meghatározza a szerep, melyet betölteni készül. Egyházunkban a ma elterjedt felfogás szerint a lelkész nem szeretné önmagát piedesztálra emelni, ami helyes és üdvözlendő, meglátásom szerint ugyanakkor sokszor átesünk a ló túloldalára. Ha azt mondjuk, hogy „csak” lelkésznek készülünk, akkor egyrészt elhatárolódunk a római katolikusoktól, ami abból a – tapasztalatom szerint – negatív identitásból alakult ki, mellyel nem valami mellett, sokkal inkább valamivel szemben fogalmazza meg önmagát a hívő. Másrészt a lelkészi szolgálat tartalmi kiüresedését is magával hozza: lehántjuk róla azt a funkciót, mellyel a lelkész a csoda, a szentség és az igehirdetés őrállója.
„Tanárnő, szólni kéne Juliskának, hogy ne tegyen fel olyan képeket magáról az osztálycsoportba, mert szerintem nem is érzi, hogy, hogy…” – mondja a lelkiismeretes tizenegy éves, de elakad a mondatfűzésben, mert végül is nem tudja megmondani, pontosan mi is a baj Juliska képeivel. És én is gondban vagyok, mert hát nem is vagyok „fent”, és Juliska is visszahúzódó, csöndes lányka, aki épp próbálja túlélni, hogy apja egy másik családhoz költözött. Nem lehet csak úgy lerohanni.
Amióta híre ment, hogy a kormány törvényi úton megszüntetné a társadalmi nemek tanulmánya elnevezésű mesterszakot az állami finanszírozású egyetemi képzésben, parázs vita alakult ki a keresztény közösségekben is arról, hogy pontosan mi ez a tudomány, egyáltalán beszélhetünk-e tudományról, és legfőképp: a jézusi utat kereső keresztényekként hogyan kell viszonyulnunk hozzá.
A társadalomban egyre erősödő agresszió felettébb próbára teszi az oktatási intézményekben dolgozó pedagógusok cselekvőképességét és konfliktuskezelési módszereit, de a szülőknek is újfajta kihívásokkal kell szembenézniük. A zaklatások eddig ismert formái a virtuális világ megjelenésével kiegészültek egy kevésbé felügyelhető, sokkal átláthatatlanabb térrel, amelynek sajátos szabályai folyamatosan alakulnak, és a felnőttek számára sokszor érthetetlenek. Ezt a témakört próbáltuk meg körbejárni lelkészekkel és pedagógusokkal, egyúttal megoldásokat is keresve a problémák megelőzésére, kezelésére.
Ideje felébredni! Ezzel a két szóval lehet a legtömörebben összefoglalni a lényegét annak az előadásnak, amely a júliusi Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó Ökosátrában hangzott el. Amiről Antal Bálint, a Luther Kiadó munkatársa bő egy órán keresztül beszélt, az a mi mindennapjainkban is megtapasztalható. A klímaváltozás itt, Európában sem csak teória ma már, hanem valóság, a globális felmelegedésről nemcsak beszélünk, hanem a saját kontinensünkön is szembesülnünk kell a következményeivel.
Egy harminchárom évvel ezelőtt készült fényképen a nyugat-clevelandi templom oltára előtt állok hét amerikai magyar lelkésszel. Közülük már senki sem él. Rájuk és a végóráit élő tengerentúli magyar evangélikusságra emlékezem. Mintha jégtáblán halódó virágokat látnék.
A világon élő felnőttek két százalékának kezében összpontosul az anyagi javak több mint fele, míg az emberiség ötven százaléka az anyagi javaknak csupán egy százalékán osztozik. Vajon akik ma a javak nyolcvan százalékát birtokolják, kiben bíznak, s kikkel szemben bizalmatlanok? Vajon a felnőtt népesség két százaléka, akik az anyagi javak több mint felével rendelkeznek, mire mernek szabadok lenni?
Szeptember hatéves korom óta egyet jelent számomra a tanévkezdéssel. Azóta járok iskolába. Igaz, közben átkerültem a katedra másik oldalára, tanár lettem, mégis éppolyan fontos nekem, mint a diákjaimnak.
Október 1-jén ünnepeljük az idősek világnapját. Lelkipásztorként Mózes 3. könyvét idézhetem, ahol ezt olvassuk: „Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orczáját becsüld meg...” (3Móz 19,32; Károli-ford)
Nobel-díjas tudósok alma matereként, egyszersmind a minőségi oktatás szimbólumaként vált ismertté a majd kétszáz éves múlttal bíró (mai nevén) Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium. Egy közösség ereje a válságokban mutatkozik meg igazán. Az első világégés súlyos krízist jelentett az iskolának, mégis megerősödve élte meg a háború végét. Ennek az eleven közösségnek a háborús mindennapjaiba nyújt betekintést az Evangélikus Országos Múzeum kiállítása.
Amikor megkérdezem az ismerőseimet, vajon tudják-e, milyen összetevőkből áll a kenyér, elkezdik sorolni: liszt, víz, só és élesztő. Ilyenkor azt mondom: tévednek. Amikor kiül az arcukra a csodálkozás, így folytatom: az első három összetevő még rendben is van, de élesztő nem kell. Hogy miért? Mert az első kettő segítségével akár egy hét alatt lehet készíteni olyan kovászt, amely már megkeleszti a tésztát. Most olvasóinkkal is megosztom, hogyan.
Evangélikus Élet
Luther Kiadó
Missziói Központ
Zákeus Médiacentrum
Evangélikus Közlöny
Hírszolgálat • Hírlevél
Médiumok az evangélikus honlapon
Fraternet-mindenki
A MEE Facebook oldala
A MEE Twitter oldala 
A MEE Youtube oldala
A MEE Google+ oldala
A MEE Instagram oldala
A MEE Linkedin oldala
Evangélikus bloggerek
Evangélikus linkgyűjtemény
Magyarországi Evangélikus Egyház