Ha arra keressük a választ, hogy a szegények és a gazdagok mit tudnak kezdeni egymással, hogyan közelítsenek egymás felé, az evangéliumban elég egyértelmű üzenettel találkozunk.
Itt a tél, a hó, mint minden évben. Gyülekezeteinkben kicsik és nagyok már a karácsonyt várják, folyik a készülődés. Remélem, nem úgy alakul az ünnep, mint ahogy egy korábbi gyülekezeti látogatáson egy asszony panaszolta nekem: „Jaj, itt a karácsony, rettentően nagy teher esik mindig rám, jaj, megint összejön a család, és megint jól össze fogunk veszni!” Ilyenkor hidegebbek már a templomok, nehezebb a megközelítésük, kisebbek a létszámok. Nem szoktunk ilyen időkben gyülekezeti-egyházmegyei rendezvényeket tartani, de később majd jönnek az ökumenikus imahetek alkalmai a gyülekezetekben.
Bitó László legújabb kötete úgy vezet be minket az Ószövetség egy meglehetősen agresszív történetébe, hogy regényében egyszerre elevenedik meg a filiszteus elnyomás alatt élő Izrael története, és ezzel párhuzamosan kirajzolódik a leírást kiindulópontként tekintő és abból vizionált bitói világ.
A paplak az állandó készenléti állapot másik neve. Én legalábbis ennek éltem meg. A férjem tudatosan döntött úgy, hogy lelkész lesz, velem csak megtörtént, hogy papné lettem. Nem volt sem különösebb előképzettségem rá, sem ilyen ambícióim. Igaz, már előtte is jártam bibliaiskolába, gyülekezetbe, tartottam hittant, jártam terepre, ahol időnként a bőrén érezte az ember, hogy mi is az a misszió. De amikor hazamentem, újra csak egy ember voltam, aki álmos és nyűgös lehet, néha megbetegszik, vagy elfoglalt, szóval, hétköznapi. A parókia lett az a hely, ahol mindig papnénak kellett (volna) lenni.
Solymár Gábor nyugalmazott evangélikus lelkész osztotta meg báró Radvánszky Kálmánra emlékező gondolatait annak apropóján, hogy egyházunk ünnepélyes keretek között visszakapta a báró Radvánszky Kálmán által ajándékozott rendkívül értékes könyvtári anyagot az Országos Széchényi Könyvtártól (OSZK), amelyet 1950 óta letétként őriztek.
Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét nem jó megnézni. Nem azért, mintha maga a film nem lenne jó. Hanem azért, mert egy olyan konfliktust mutat be, amelytől még nézőként is gyomorgörcsöt kapunk, és amelynek nincs feloldása. Nincs benne katartikus megoldás, nem teszi helyre senki a rosszat, nincs a bűnnek következménye – egyedül a főhősnő magába zárkózott őrlődése van. A napi mókuskeréken áthatolni képtelen drámát viszont teljesen jól átadja a film, nyilván ez az egyik ok, amiért a szakma óriási elismeréssel, a cannes-i filmfesztiválon a filmkritikusok Fipresci-díjával jutalmazta. A filmet november 8-től játsszák a hazai mozik.
Kedves Olvasó, kitalálja, mi a közös a felsorolt termékekben? Koffeinmentes kávé, alkoholmentes sör, cukormentes csokitorta, illatanyagmentes szappan és tusfürdő, színtelen körömlakk, gluténmentes kenyér, laktózmentes tej vagy a legújabb: sertéshúsmentes (növényi) szalonna (!). Bizony, valamennyiből kivonták az allergiát előidéző vagy éppen a hízást okozó adalékanyagokat.
A 19. században feltalált fényképezés óriási hatást gyakorolt az emberekre, a kultúrára. Milyen érdekes, izgalmas dokumentum például a Petőfiről készült dagerrotípia! Manapság szinte mindenki fotózik digitális géppel vagy mobiltelefonnal. Milliószámra készülnek a képek, és szinte azonnal ki is posztolják őket az internetes felületeken.
Az Evangélikus Élet megbízott főszerkesztőjének, Kézdi Beátának kulturális ajánlója.
Kedves ismerős, jóbarát, akihez bármikor fordulhatok? Betérő vendég, akivel csak nagy ünnepeken találkozom? Családtag, aki nélkül nehezen képzelhető el egy átlagos munkanap? Vajon milyen szerepet tölt be az én életemben az alkohol?
Megrendítően szép színek és fények fogadnak Pozsonyban a Kecske kapui evangélikus temetőben. Október 6-a van, nemzeti gyásznap. Evangélikus mártírjainkra emlékezünk.
Lars Kraume német rendezőnek az idei müncheni filmfesztiválon Békedíjjal és rendezői díjjal méltatott, A néma forradalom című filmje egészen új látószögből mutatja be az 1956-os magyarországi események hatásait. Egy keletnémet középiskolai osztályról szól, amely kiállt a magyar forradalmárok mellett.
Mi történik egy karizmatikus közösséggel és a vezetőivel, ha a püspökük hirtelen elkezdi megkérdőjelezni, amiben addig szilárdan hittek?
Ma már azokat is ráncosodni, kopaszodni, deresedni látjuk, akik 62 évvel ezelőtt azokban a napokban-hetekben születtek. Akik 1956 októberében, novemberében látták meg a fényesen fellobbanó, majd gyorsan halványuló napvilágot és a vérrel virágzó kis Magyarországot. Akik pedig már elég nagyok voltak akkoriban, hogy maguk is felkeljenek, megmozduljanak – ha kellett, fegyvert fogjanak – a szabadság hirtelen rájuk szakadt, szédítő mámorában, azok, ha élnek is még, már kevesen vannak közöttünk. Fogynak a tanúk, vesznek az emlékek, kezd a távolság ködébe veszni 1956 tüze-lángja. Ott dereng még a láthatáron, világít is talán, de hevíteni alig hevít. De amit a költők, a milliókkal érzők versbe mentettek a forradalom tüzéből, hevéből, az ma is parázslik, az ma is melenget, és gyógyító hitével táplál!
„Bármerre vetem tekintetem, a jó helyett a gonoszt lelem. És üvöltve könyörgök ahhoz a Krisztushoz, aki ostorral verte ki a kufárokat a templomból” – mondja Márton testvér rendfőnökének még az erfurti kolostorban a reformáció 500. évfordulójára megjelent animációs sorozat harmadik részében.
Amikor papné lettem, több száz kilométerre kerültem mindattól és mindazoktól, amit és akiket ismertem és szerettem. Az egy szem férjem volt az egyetlen, akit jól ismertem új lakóhelyemen, aki, mint tudjuk, lelkész volt már akkor is. A lelkész hasonló a macskához: napközben jön-megy, a saját dolga után jár, aztán ha megéhezik, hazatalál. Így tehát gyűjteni kezdtem az új ismerősöket és barátokat, hogy berendezzem új életemet – szereplőkkel.
A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium tanárának, Ittzés Szilviának az írása az Evangélikus Életben jelent meg.
A héten, október 31-én ünnepeljük a reformáció emléknapját. Azóta, hogy immár a katolikus, majd a református egyház is aláírta a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot, megszűnt egymás kölcsönös kiátkozása, és minden hívő jó szívvel tud hálát adni az egymáshoz való közeledésért, és fáradozhat a látható egység megvalósulása érdekében. Azóta, hogy két éve, október 31-én Lundban Ferenc pápa közös hálaadó istentiszteleten vett részt a Lutheránus Világszövetség vezetőivel, immár az ökumené reformációjáról beszélhetünk.
Hatalmas érdeklődő tömeg torlaszolta el a budapesti Zappa kávézó kijáratait, és töltötte meg a folyosóit szeptember 18-án, a Szólj be a papnak! kezdeményezés által életre hívott rendezvény kezdetekor. Mindenki kíváncsi volt a három felekezet képviselőinek a véleményére a bioetika bizonyos kérdésköreivel kapcsolatban. Az érdeklődő fiatalok előzőleg írásban névtelenül feltették az őket izgató kérdéseket. Evangélikus részről Gombkötő Beáta budapesti egyetemi lelkész, baptista szempontból Boros Dávid lelkipásztor válaszolt, a római katolikus oldalt pedig Fábry Kornél, a budapest-terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia kisegítő lelkésze képviselte.
Amiként egyházunk minden szintjén tisztújítás zajlott ebben az évben, úgy a 2012–2018 közötti időszakra megválasztott – tizedik – zsinat is lezárta a törvényeink által előírt hatéves ciklust. Az ünnepi záróülésre lapzártánk után, szeptember 29-én gyülekeztek össze a legfelső döntéshozó testület tagjai. Az ülésen elhangzott a zsinat lelkészi elnökének, Hafenscher Károlynak, illetve nem lelkészi elnökének, Abaffy Zoltánnak a beszámolója is. A két visszatekintés rövidített, szerkesztett változatát közöljük az alábbiakban, az Evangélikus Élet magazin alapján.
1956 szeptemberében lelkészkonferenciák résztvevői támadták nyíltan az egyházvezetés diktatórikus és az államot korlátlanul kiszolgáló politikáját. Ezek után nem meglepő, hogy október 22-én este a műegyetemistákhoz hasonlóan a teológus hallgatók is megfogalmazták követeléseiket, többen pedig részt vettek a másnapi tüntetésen.
Számunkra természetes, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban egy lelkész és egy nem lelkészi személy (felügyelő) együtt alkotja a gyülekezeti, az egyházmegyei, az egyházkerületi és az országos elnökséget is. A testvéregyházakban ez a modell szinte teljesen ismeretlen, de más országok evangélikus egyházaiban sem jellemző ez a nálunk kialakult berendezkedés. A Bibliában nincs kötelező előírás egyházszervezeti kérdésekben, és a lutheri reformáció is csak érintőlegesen foglalkozott a struktúrával, mivel a hit szempontjából közömbös ügynek tekintette.
Talán tízéves lehettem, mikor édesapám először mesélt nekem 1956. október 23-ról. Ez a nyolcvanas évek legelején volt, amikor még a „ruszkik” a nyakunkon voltak, naponta láttam buszaikat, katonai autóikat az utcán masírozni. A kommunizmus látszólag ereje teljében tündökölt, ’56-ról csak mint ellenforradalomról volt szabad beszélni. A rendszer elleni lázadásom gyakorlatilag abban merült ki, hogy nem igen voltam hajlandó oroszul tanulni. Ez látszódott is a bizonyítványomon.
Alig huszonöt évesen lettem papné, és állíthatom, hogy fogalmam sem volt, mibe vágok bele. Persze ezt bárki elmondhatja magáról, mert minden új dolog ezer titkot rejt, és egy teljesen átlagos – az milyen? – házasság már maga sokat nevel és formál az emberen. De a lelkészfeleség-státusz, azt hiszem, valamiben mégis különbözik minden más feleségétől: az ember lánya hirtelen nemcsak a férjének a párja, hanem gyülekezetének a first ladyje is lesz.
Istennek képzelve magunkat megszabjuk, ki mehet be az Isten országába, ki szolgálhat – mintha erről mi dönthetnénk. Pedig ezzel csak megtagadjuk a szolgálatot egyesektől, és megkérdőjelezzük elhívásukat. Jézus közössége testvérközösség, bázisközösség, olyan biztos alap, mint sokunknak a család. Válasz Zaymus Eszter Genderdilemmák című cikkére.
Odesszai utazásunk terve régen érlelődött. A Fekete-tenger partján fekvő, Ukrajnához tartozó kikötőváros az elmúlt évtizedekben a legkülönfélébb témák kapcsán bukkant fel az életemben.
Havi igénket két szempontból vizsgáljuk. Mivel egy igevers nem áll meg önmagában, ezért először nézzük meg az egész zsoltárt. A 38. zsoltár a fájdalmait, bűneit Isten elé vivő Dávid imádsága. Ebből a szempontból ez az egy mondat arról szól, hogy Isten előtt nem ismeretlen a király egész élete. Akár hangozhatna úgy is, hogy „minek is beszélek, hiszen tudod, ismered az egész életemet.” Az imádkozó nem csak most, a betegségeiben, a bűn nyomorultságában szólítja meg Istent. A mindennapos kapcsolat lehetővé teszi, hogy ismerje az Úr az ide vezető utat is.
A Lutheránus Világszövetség Kölcsönös tanulás a vezetők cseréjén keresztül (Mutual Learning through Exchange of Leaders) elnevezésű projektjének a Magyarországi Evangélikus Egyházat érintő első lépéseként Fabiny Tamás elnök-püspök és Buda Annamária, az országos iroda diakóniai osztályának vezetője Nigériába látogatott. Útinaplójából – amelynek most a befejező részét közöljük – képet kaphatunk a nyugat-afrikai országról és evangélikusainak mindennapjairól.
A hajléktalanság rendezése hosszú ideje megoldandó feladat hazánkban, nem mindegy azonban, honnan közelítjük meg a kérdést. A magyar közéletben nagy port kavart a legújabb alkotmánymódosítás, amely többek között tiltja az életvitelszerű közterületen tartózkodást. De megoldást nyújtana a problémára, ha a szállók kötelezően befogadnák ezeket az embereket? Továbbá alapvető kérdés számunkra az is, hogy keresztényként mi mit tudunk tenni értük.
A világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete, az IPCC friss jelentése – közvetlenül a teremtés hete után – azzal az eredménnyel állt elő, hogy bő egy évtizedünk maradt arra, hogy megállítsuk az éghajlatváltozást, és a beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat visszafordítsuk. Mit tehetek én kisemberként? Mit tehet egy kis gyülekezet, egy kis egyház és egy kis ország?
Evangélikus Élet
Luther Kiadó
Missziói Központ
Zákeus Médiacentrum
Evangélikus Közlöny
Hírszolgálat • Hírlevél
Médiumok az evangélikus honlapon
Fraternet-mindenki
A MEE Facebook oldala
A MEE Twitter oldala 
A MEE Youtube oldala
A MEE Google+ oldala
A MEE Instagram oldala
A MEE Linkedin oldala
Evangélikus bloggerek
Evangélikus linkgyűjtemény
Magyarországi Evangélikus Egyház