Nyári útkeresés

Az út, a Camino megtanított, hogy az elvonulásnak, a csendnek milyen nagy szerepe van az életemben. Jó volt ott lenni, megélni ezeket a különleges pillanatokat, de arra is megtanított, hogy a hétköznapok forgatagában is igyekezzem megteremteni ennek az alkalmait – írja publicisztikájában Keczkó Pál, a Budai Evangélikus Egyházmegye eseperese, aki nyolc napon keresztül járta a híres spanyolroszági zarándokutat.

Érdemes lenne összeszámolni, hogy egy munkanap folyamán hány telefont intézünk, összesen hány e-mailt olvasunk el, mennyire válaszolunk. Ehhez adjuk hozzá az applikációk rövid üzeneteit, az azokra adott válaszokat. És persze ott vannak a hírporálok értesítései, főcímei, a közösségi média hírfolyama: barátok fotói, automatikusan feljövő hírek szerte a nagyvilágból, hírességek életéről. Gondoljunk még a rádióhallgatásra vagy az esetleg otthon este bekapcsolt televízióra is; mindezzel együtt egészen biztosan valami nagyon magas szám lenne az eredmény, ha összeadnánk, hány impulzust fogadunk be naponta.

Mennyi inger, információ, az ezekhez kapcsolódó érzések, mennyi döntés és megoldandó feladat nap mint nap! Hogyan lehet ebből kiszakadni, hogyan lehet például ilyenkor kikapcsolódni vagy inkább „lekapcsolódni a nagy hálózatról”, időt adva a testi-lelki regenerálódásnak? Miközben tudjuk és érezzük: nagyon nagy szükségünk lenne erre. Idén nyáron erre kiváló alkalmat teremtett számomra az a nyolc nap, amelyet Andris fiammal – aki éppen letette az érettségi vizsgáit – tölthettem el a spanyolországi El Caminón. Elmentünk a zarándokútra, hogy kicsit kiszakadjunk az élet forgatagából, hogy együtt legyünk, megtapasztaljuk az út különleges atmoszféráját.

„Nem kínos csendben lenni egy másik emberrel” – hangzott el egy alkalommal az ő szájából. Egy egyházi zarándokhelyen történt beszélgetés, csoportos alkalom után sétáltunk estefelé a városban, s ő úgy érezte, most csendre van szüksége, hogy megélje a mögötte lévő alkalommal kapcsolatos gondolatait, érzéseit. De ez nemcsak ott és akkor valósult meg, hanem a közös gyaloglás sok-sok percében és órájában is. Milyen nagy ajándék egy hajnalban felolvasott ige és az ahhoz kapcsolódó áhítat gondolatait magunkkal vinni, továbbgondolni, lelkünkben forgatni! Van rá idő, mert minden körülmény, a reggel csendje, a természet szépsége, az előttünk elterülő táj a segítségünkre van ebben.

A csend fizikai értelemben való megélése is gyógyír a test számára. A zaj ezen sorok írása közben is beszűrődik az irodámba, még este is állandó háttere életünknek a város „zakatolása”. Ahhoz, hogy az ember érzékeny legyen a saját lelke rezdüléseire, hogy végre jusson idő arra, hogy a mélyben lévő feldolgozatlan eseményeket is megélhesse, szükséges ez a külső csend is. Az úton eltöltött idő valóban lehetőséget ad arra, amit a hétköznapok rohanása elvesz tőlünk. Megadatik az, hogy valóban jelen legyünk a magunk és Isten számára is. Ott nem a tervek, a döntési helyzetek, a megoldandó feladatok vannak a középpontban, egyszerűen csak az, ami igazán fontos, amivel még törődnünk kell, vagy amit ki kell adnunk magunkból. A magam számára azt fogalmaztam meg, hogy ott leegyszerűsödik az élet, ott csak az marad a fókuszban, amivel foglalkoznunk kell, minden mást hátrahagyhatunk.

Szeretek belépni a templomunkba, még akkor is, ha csak a hétköznapi feladataim okán kell ezt megtennem. Néha úgy érzem, hogy ha csak néhány pillanatra is, de az istentisztelet ünnepét élem át ilyenkor is. Persze lelkészi szolgálatom nyomán a liturgikus vagy igehirdetői feladatok vannak a középpontban vasárnaponként. Akkor is, és a hétköznapokon is nagyon sok áldást élhetek meg Budahegyvidéken. Fiammal nagy élményt jelentett számunkra, amikor be tudtunk ülni útközben egy-egy templomba. Ott tényleg mi, a mi személyes áhítatunk volt a középpontban, hogy megéljük, átéljük ezeken a helyeken a mindenható Isten jelenlétét. Úgy gondolom, ezek a csendek, ezek a megállások és imádságok is erőforrásul szolgáltak, még ha sokszor nem is tudtuk mondatokba foglalni a hála és az istendicséret érzéseit.

Az út, a Camino megtanított, hogy az elvonulásnak, a csendnek milyen nagy szerepe van az életemben. Jó volt ott lenni, megélni ezeket a különleges pillanatokat, de arra is megtanított, hogy a hétköznapok forgatagában is igyekezzem megteremteni ennek az alkalmait. Sokat segíthet, sokat adhat akár egy néhány órás erdei túra is, amikor csend lehet körülöttem és bennem; ez a gyakorlat azóta is része az életemnek. Egy nehéz nap elején is meg lehet, sőt még inkább meg kell teremteni a reggeli áhítat alkalmát, hogy annak az üzenete vezesse aznapi gondolataimat. A saját templomba is be lehet ülni, csak úgy néhány percre, hogy eligazodjam az élet ösvényei között, hogy „felülről vezérelt” legyen az útkeresés.

Isten áldása legyen idei nyarunkon, annak minden programján, hogy az igazi pihenés, a testi-lelki feltöltődés alkalmai lehessenek!