Lelki épülésünkre szolgál, és a tudásunk is gyarapodik, ha egyaránt olvasunk idén Petőfitől és Petőfiről. Ismert, szeretett költőnkről csak az elmúlt húsz évben is számos figyelemre méltó kötet látott napvilágot. A kortárs irodalomtörténészek készek olyan formai megoldásokkal szolgálni, hogy letehetetlen olvasmánnyá formálják a nem kis tudásanyagot. Egész évre szóló szellemi kalandot kínáló művekben tallóztunk, fellapozva a kétszáz éve született Petőfiről a legutóbbi két évtizedben megjelent munkákat. A konklúzió a korántsem teljes mozaik alapján az lehet: hihetetlenül sok felfedeznivalót tartogat még ma is a magyar irodalom talán legtöbbet idézett, legjobban ismert személyisége.
Petőfi a magyar irodalomtörténet-írás sajátosan egyedi esete: máig is „erősen él, működik közéletünkben, irodalmunkban, oktatásunkban a Petőfi-kultusz” – írja A Petőfi-kultusz határtalanságáról című tanulmányában Margócsy István irodalomtörténész, s idézi a derűsen-bölcsen fogalmazó Móra Ferencet: „Petőfi szentírás; úgy kell venni, ahogy van, akár hiszünk benne, akár nem.”
De hogyan vált kultikus alakká ez a fiatal ember, akinek oly kevés életév adatott, de azt oly sűrűn, színesen, gazdagon, lázasan élte? Aki annyifelé járt, oly sok emberi kapcsolatra tett szert, része, sőt főhőse lett a magyarság egyik legkiemelkedőbb pillanatának, 1848. március 15-ének?
Tehetségének biztos tudatában
Sem születésének, sem halálának pontos helyét, idejét nem ismerjük. Mítoszok, legendák szövődtek alakja köré. Dagerrotípián, metszeten, festményen látjuk szép metszésű, érzékeny, fiatal arcát – de hogy mi minden lakozott szívében, lelkében, elméjében, hányadán is állt igazán Istennel, Szentírással, sorssal, végzettel, ezekre a kérdésekre nincsenek egyszerű, kategorikus válaszok.
Petőfi bonyolult, vonzó, izgalmas személyiség. Talentumát hamar felismerte, és sokszorosan kamatoztatta: verseinek számát közel ezerre teszik.
Életében korán történt minden, hiszen alig kapott időt. Napjainkban egy huszonöt éves ifjú talán még a szülői házban – a „mamahotelben” – él, vagy egyetemistaként javában keresi, mi is lehetne az élethivatása, és talán a családalapítás sincs napirenden. „A mi Sándorunk” ellenben eseménydús, mozgalmas, földrajzilag is szemmel láthatóan sokfelé ágazó diák-éveket tudott maga mögött, keresztül-kasul bejárta az országot, színtársulatok tagjaként megízlelte a közönség szeretetét, szerelmes lett, édesapjával csatázott, mint oly sok fiatal, aki önálló útját keresi, udvarolt, csalódott, lángolt, megházasodott, kikerült a tolla alól a Nemzeti dal és Az apostol, a János vitéz…
Érdekes: barátai, kortársai megírták, anekdotákban mesélték, „nem volt könnyű természete”, és zsenge ifjúkorától erősen élt benne „nem mindennapi tehetségének biztos tudata”. Mély barátságot ápolt Arany Jánossal, forradalmár, nemzeti hős lett. Közben is kereste önmagát, de e keresései közepette is képes volt adni, s milyen sokat: költeményeiben örök érvényűt, halhatatlant, szépséget, jóságot. Ő, aki közben fiatal férj és édesapa lett, katonáskodott, de egészségi okokból később leszerelték, bordalokat írt, noha nem volt borissza, korán elvesztette szüleit, aztán… pillanatokon belül maga is elment.
Amit hátrahagyott, az a hatalmas költői életmű; ha hazáról, hazaszeretetről gondolkozunk, sokszor tőle kölcsönzünk méltó szavakat. Anyanyelvünkön olvashatjuk a derék, szlovák származású házaspár, Petrovics István és Hrúz Mária fiának remekbe szabott magyar költeményeit…
Könyvtárnyi kötet elemzi az életművét; a kutatók, ahogy erről maguk is szólnak, már mindent és mindennek az ellenkezőjét is megállapították róla. Mégsem érezzük, hogy elég.
Sokunk Petőfi-élményei
De térjünk vissza a kultusz kialakulásának kezdeteihez: ez pedig „az a pillanat, amelyben tudatosították eltűnését”. Szinte példátlan – mutat rá Margócsy István dolgozata –, hogy legfontosabb életrajzi adatai bizonytalanok egy ennyire a nyilvánosság előtt élt modern költőnek. Vannak nyilvánvaló és vannak „rejtett aspektusai” e kultusznak. Azóta is sokféleképpen használják fel a nevét. Írók, költők fogalmazzák meg Petőfi-élményüket, része szocializációnknak, a társadalmi érintkezésnek. Az óvodában a gyerekek már az előtt megtanulják Petőfi kivételességét – írja az irodalomtörténész –, hogy verseivel, életével találkoznának. „A kultusz működését, furcsa, nemegyszer kirívó gesztusait” – mint például Szendrey Júlia jegygyűrűjét ereklyetartóban – is Margócsy ismerteti, szólva arról, hogy a szakirodalom jelentős részében elemzés helyett laudációt találunk, az életrajzokban Petőfi „az élet és a politika minden helyzetében tökéletesen megállja a helyét”, ezért választott példaképünk lehet.
Petőfi és Arany kettős kultuszát is izgalmas áttekinteni – az egyik legszebb irodalmi barátság ez, noha Petőfi halála miatt csak két és fél évig tarthatott. Vajon természetes-e, hogy e „két név, két figura” gyakorlatilag összenőtt „irodalmi mitológiánkban és történelmi arcképcsarnokunkban?” – teszi fel a kérdést Margócsy. Tényleg „ikerszülöttek, egymás kiegészítői”, ahogyan Gyulai Pál – akinek óriási része volt e kettős kultusz kialakításában – említette az Arany-emlékbeszédében?
A kultusz elemévé lett az is, hogy Arany „épen azon déli órában halt meg, melyben barátja ércszobra felemelkedett a Duna partján”, amint ugyancsak Gyulai Pál írta.
Petőfi és a vallás?
Ratzky Rita irodalomtörténésznek, Petőfi, Arany és Szendrey Júlia kutatójának, a költő összes művei kritikai kiadása sajtó alá rendezőjének a kincsesbányával felérő, majd hétszáz oldalas kötetéből („Halhatlan a lélek”) a bibliai metaforákkal rendszeresen élő költőt éppúgy megismerhetjük, mint a színészet iránt fogékony ifjút. Előbbi már csak azért is érdekes, mert bár kevesebbet tudunk a költő hitéről, mint az egyházat, papokat kritikával kezelő attitűdjéről, de az evangélikus hátterű Petőfi keresztény kultúrában élt, hívő olvasóközönséget „képzelt el és műveivel alakított magának”.
Nézzünk pár érdekességet! Az egyik a bibliai motívumok vizsgálata Petőfi költői képeiben. „Petőfi és a vallás! Van-e ennél képtelenebb képzettársítás?” – utal Ratzky Rita arra, hogy a költő valamely személyes, talán gyermekkori élmény hatására nem szerette a papokat.
Isten nevét kisbetűvel írta, nem volt hívő, noha sok lelkész barátja, ismerőse volt, s gyakran kapott kosztot-kvártélyt parókiákon, élvezve az értelmiségi társaságot is. A szerző ugyanakkor megállapítja: Petőfi „költészete, gondolkodása […] a keresztény kultúrából táplálkozott”, még akkor is, „amikor a francia forradalmak történetét vallotta evangéliumának”.
De miről is van szó? Például hogy verseiben a költő – a Bibliának valószínűleg a Károli-féle fordítását használva – bőven alkalmazott bibliai metaforákat. Előfordul a vízözön, az Éden, a Kánaán, a mennyország és a pokol említése, „a szerelmi veszteség a paradicsomból való kiűzés szinonimája”. Ott van verseiben Káin és Ábel, Mózes, Sámson, Józsué, Jeruzsálem, Jákob lajtorjája, Dávid hárfája, Illés próféta, Elizeus, a háromkirályok, Júdás és Pilátus is.
Isten gyakran megjelenik a költeményekben, eleinte „az emberi történelmet irányító hatalom”, majd egy „metamorfózisokon átesve feloldódik a természet, a szerelem, majd a szabadság fogalmában”. Megjelenik Isten akként, hogy tőle származik minden a földön, a költői tehetség és a küldetés is, a levegő, mint legdrágább ajándék, de a feleség, a család, s ő tartja meg a hazát. „A magyarok istene” szókapcsolat – mutat rá az irodalomtörténész – „a biblia héberek istene fogalmára vezethető vissza”. Először 1842-ben, a Lehel vezér című elbeszélő költeményben írta le Petőfi; a legismertebb előfordulása természetesen a Nemzeti dalban szerepel. Vers címéül is adta a költő egy ízben. „Valódi romantikus kép: a magyar nép mint egy porszem kereng a történelem viharában – szüksége van isten megtartó erejére.” Figyelemre méltó Petőfi költészetének apokaliptikus jellege – fejti ki a szerző –: a végítélet fogalma „egész költészetét behálózza”. Ugyanakkor fontos aspektus, hogy „az utolsó ítélet várása, jövendölése […] Petőfi költészetében jövőt tételez. Ígéret is egyben, hogy a nagy megpróbáltatás után van tovább.”
Végül vessünk egy pillantást a próféta és a megváltó megjelenésére költészetében. Petőfi „küldetésnek fogta fel a költői szerepet. A tehetséget, az ihletet transzcendens erők küldeményének tekintette.” Az apostol című elbeszélő költeményben találjuk a legékesebb példákat e metaforákra, a főhős, Szilveszter és Krisztus között analógiákat fedezhetünk fel. Kovács Dániel református lelkész felismeréseit hozza például Ratzky Rita: Szilveszter három, Istenhez forduló monológja a bibliai panaszzsoltárok retorikáját (lázadás, elcsendesedés, a küldetés vállalása) követi. A költemény szőlőszem-parabolája is a Bibliát idézi, „Szilveszter, akár Krisztus, példázatban beszél”. Végül figyelemre méltó a Sors, nyiss nekem tért… című versben „a személyes sors krisztusivá növelése: „Láng van szivemben, égbül-eredt láng, / […] Legyen bár tettemért a díj egy / Uj Golgotán egy új kereszt!”
Művészetek vonzásában
„Színész költő, aki időnként rajzolt”? Igen, egy másik tanulmányból a költő talentumairól kapunk közelképet. Aszódi iskolájában, ahogyan arra Orlai Petrich Soma visszaemlékezett, zongora- és rajzoktatást kapott, „ügyesen rajzolt”. Ezeket az alkotásokat ma az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. A tanulmány bemutatja a fiatalt, akinek eszményképe és kedvenc drámaírója Shakespeare volt, vonzotta a színi pálya, s a vándortársulatok révén művészetközelbe került, megkapta a szabadság édes érzését, némi pénzt keresett, s „úgy megismerhette az országot, mint magyar költő máig sem”. Felelősségnek tekintette a színjátszást, „a színpad elsősorban az emberekhez szólás lehetősége, az erkölcsök terjesztésére, a haza dicsőségének öregbítésére szolgál”.
Természetesen színésznők iránt fellobbant szerelmekről is tudunk. A kötet felidézi utolsó, pápai diákévének esetét: egy győri színtársulat vendégjátékáról írt tudósításban a szép színésznőről szóló bekezdést Petőfi írja a Regélő Pesti Divatlapnak 1842. június 12-én. Bár hamar kiábrándul ideáljából, vers is születik, de már nem az amúgy férjezett hölgyről, hanem zsánerkép, színészvers lesz belőle.
Látni és hallani Petőfit
2285 pengőforint – ennyi volt Sándor éves jövedelme utolsó teljes életévében, 1848-ban. Sok más érdekesség mellett ezt Osztovits Szabolcs „Sors, nyiss nekem tért” – Petőfi Sándor életének krónikája című könyvében olvassuk. A bicentenáriumra megjelent kötet előszavában a szerző leszögezi: „sem mítoszépítő, sem mítoszromboló” szándék nem vezette, mikor négy évvel ezelőtt megszületett az ötlet, hogy „legendák nélkül, okiratok, kortársi visszaemlékezések, szakirodalmi munkák alapján” rekonstruálja Petőfi életét.
Az életkrónika egy élet regénye százhuszonhárom oldalon. Huszonhat és fél év történetét kapjuk, mint egy naplót, évre, hónapra, napra lebontva. Letehetetlen valóban, mint egy regény. Forrásul egyebek mellett Petőfi levelezései és úti beszámolói szolgálnak. A krónika – noha tudjuk sarkpontjait, boldog óráit és szomorú végét – ebben a formában teljesen újat ad. A dátumokkal együtt olvasva szinte jelen vagyunk az igaz történetben, az év- és napszakokban.
Nézzünk egy egyszerű, hétköznapi példát: mit csinált a költő 1846. június 22-én? „A nagy hőség miatt késő délután […] Balassagyarmatra tart. Útközben észreveszi, hogy köpönyegét Losoncon felejtette. Előbb a kocsist küldi vissza, de mivel az sikertelenül jár, ő maga megy a köpenyért. Arra még van ideje, hogy az útközben szedett rózsacsokorral végleg elbúcsúzzon [Weiss] Rozáliától.
Ludányban megcsodálja a szép paraszt-fejkötőket.” A sok idézet által „halljuk”, „látjuk” Petőfit. Kiderül, miért lett végtelenül dühös Júliájára, és mondott le házassági tervéről 1846. november 8–9-én. Aztán persze elvette szerelmét.
Meglepően gazdag a kötetben „a költő életében szerepet játszó személyek” – kétszáztizenhét fő – rövid portréja százkilenc (!) oldalon. Családtagok, diáktársak, tanárok, márciusi ifjak, lányok, asszonyok, szerelmek, írók, szerkesztők, lelkészek, papok. Evangélikus lelkészek: Ján Kollár, Székács József, Sárkány Sámuel, Pákh Mihály. Végtelenül érdekes, ahogy összeáll a kirakós, a kapcsolódások, egymásra hatások ismertté válnak, s lenyomataik megjelennek Petőfi verseiben, prózai írásaiban, leveleiben.
Hasonlóan érdekes tálalásban kerül elénk Osztovits Szabolcs kötetében a Petőfi műveit bemutató fejezet: a költő életében napvilágot látott kötetek – tizenhét –, röplapokon megjelent versek, műfordítások megjelenési adatai. Tanulságos áttekinteni a kor színes, gazdag lapkínálatát. Kincsekre bukkanhatunk eközben. Tudták, kedves olvasók, hogy Petőfi az Életképek című szépirodalmi divatlap társszerkesztője is volt – Jókai Mór főszerkesztő mellett – 1848. április 30-tól a lap év végi megszűnéséig? A korabeli marketing működésére is találunk pontos adatokat. Például A honvéd című verset közlő röplap ára három váltókrajcár volt; tizenkét alkalommal hirdették 1849 nyarán. S megtudjuk azt is, melyik Petőfi-vers kapta a legnagyobb publicitást – nem, nem a Nemzeti dal! Hanem A királyokhoz, amely 1848. március 28-án látott napvilágot Pesten, ugyancsak röplap formájában.
Egyik utolsó, boldog napján, 1849. július 5-én Petőfi Mezőberényben tartózkodott feleségével, kisfiával és annak dajkájával. A kertben sétálgatott, megírta fia rövid életrajzát. Az életmű utolsó verse is ekkor készült. 29-én arról érdeklődött a feleségének írt levelében, hogy szopik-e még a kisfia, és kéri, „tanítsd beszélni, hogy meglepjen”. Utolsó napján, a délutáni órákban előrement a csatatérre, és jegyzetelt.
„Lépjünk közelebb” ezen a kétszázadik évfordulón e fiatal költőhöz: olvassuk újra és újra verseit, és fogadjuk el a segítő kezet, amelyet e jobbnál jobb kötetek szerzői nyújtanak a megismeréséhez!
Petőfi Sándor: Az apostol (részlet)
A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Mig édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?…
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok! –
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!
Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve,
Nagy a föladat, az
Idő röpűl, s az
Élet rövid. –
Mi célja a világnak?
Boldogság!
Az írás elkészítéséhez felhasznált szakirodalom:
- Margócsy István: „…Égi és földi virágzás tükre…” – Tanulmányok magyar irodalmi kultuszokról (Holnap Kiadó, 2007)
- Margócsy István: Petőfi Sándor – Kísérlet (Korona Kiadó, 1999)
- Osztovits Szabolcs: „Sors, nyiss nekem tért” – Petőfi Sándor életének krónikája (Osiris Kiadó, 2022)
- Ratzky Rita: „Halhatlan a lélek” – Válogatott tanulmányok, cikkek, kritikák a XVIII–XIX. század magyar irodalmáról (Napkút Kiadó, 2015)
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. március 19–26–i 88. évfolyam 11–12. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
