A Petőfiről nevezett múzeum állandó kiállítása, mióta világ a világ, Petőfi Sándorról, a legismertebb magyar költőről szól. Megközelítései természetesen az aktuálpolitikai, irodalom- és emlékezetpolitikai üzeneteket erősítették fel – egészen az első óta. Idén januárban nyílt meg Költő lenni vagy nem lenni címmel az a kiállítás, amelynek feltett szándéka és célja, hogy a zseniális költőt és a sokrétű életművet kihozza a megmerevedett, bronzból vagy szavakból öntött szobrok mögül.
Petőfi él, élt és élni fog – ha így gondoljuk, biztosan közel állunk a valósághoz. Ma ő a legismertebb magyar költő, a legtöbb utcának nevet adó közéleti személy, akiről sok évtizede az óvodások is verselnek (miszerint „gatyában táncol”), akiről régebben termelőszövetkezeti brigádokat és úttörőcsapatokat, manapság pedig kulturális ügynökséget neveztek el. Irodalmi és politikai életművének léte és ereje megkérdőjelezhetetlen. Biztosak lehetünk benne: kurzusok ha jönnek-mennek is, Petőfi Sándor neve fennmarad, míg magyarul olvasnak emberek valahol a világon.
Annyi mindent írtak és mondtak róla. Annyi mozgalom tűzte a zászlójára a nevét. Annyian sajátították ki – legyenek bár a politikai jobb- vagy baloldalon. Érettségi tétel, köztéri szobor, zöld papír tízforintos, értelmiségi mozgalom, punkzenész állandó jelzője, a lázadó ifjúság metaforája, a futballpályán balszélső, hipszter, rocker, normaszegő, influenszer. Szabadságszerelem.
Költő lenni
Nagyon nehéz dolga van annak, aki ma újdonsággal szeretne előrukkolni Petőfiről. Irodalomtörténészek szolid fennhéjázással mondják, hogy három-négy nap kivételével egész élete nyitott könyv előttük. (Bár néhány hét múlva ki fog derülni, hogy épp az evangélikusok tudnak róla újat mondani. Csak tessék figyelni.)
Így hát az irodalmi múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és az Eötvös Loránd Tudományegyetem alkotói – kurátorok ez esetben –, Kalla Zsuzsa, Prágai Adrienn és Vaderna Gábor nem az újat mondás szándékával, hanem a megtisztítás igényével, a költői életmű előtérbe helyezésével, valamiféle új olvasattal állnak elő. „Petőfit a saját szobra takarja el” – így Weöres Sándor. És ha a kiállítás nem is akarja, de nem is tudja ezt a szobrot – azaz ezeket a koronként mást és mást jelentő vagy megjelenítő, valós vagy virtuális szobrokat, emlékműveket – ledönteni, megpróbálja a költői életművet a rárakódott ideológiáktól, a hozzárendelődött előítéletektől megtisztítva elénk állítani.
Petőfi költészetének értékelésével, értelmezésével az az évszázados probléma, hogy a korai, tragikus halál által lezárva, onnan visszanézve látja kerek egésznek. Mintha a huszonhat éves költő hangja érettnek, életművének íve teljesnek tekinthető lenne. Bármily nehéz az Egy gondolat bánt engemet… című versről lehántani a valós életrajzi adatokat, meg kell értenünk, hogy nem a saját halál jóslatát látjuk ebben a remekműben. Nem szabad átsiklanunk azon a tényen, amely pontosan olvasható a sorokban, hogy a harctéri halál egyetlen értelme a világszabadság eljövetele. Petőfinek – és a világnak – azonban sajnos csak az első adatott meg.
Számos más műve esetében, legyen az a szerelmi líra vagy a tájversek kiemelkedő darabja, esetleg maga Az apostol, levezethető a mindenkori ideológia felőli megközelítés. Az utóbbi alkotás például évtizedeken keresztül egyenesen tabunak számított.
A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása azt a Hamlet nyomán írt sort emeli ki címében, amely a költőléten kívüli létezést egyenesen tagadja, hiszen anyja költőnek szülte, és a versben ígéri, akár lesz hallgatósága, akár nem, a költészetet nem hagyja, mert nem hagyhatja el soha.
Előzmények
Az új kiállítás – a gyűjtemény elképesztő tárgyanyagán túl – hatalmas tapasztalatból, a korábbi kiállítások leszűrt tanulságaiból is táplálkozott. A helyszínen Bolyongó üstökös címmel vizsgálták néhány évvel korábban (2019) a Petőfi-kultusz alakváltozásait, a minden kurzus számára megkerülhetetlen életművet és életrajzot, a sajátosan értelmezett forradalmiságot és a kései pályatársak odaadó, személyes megemlékezéseit.
A múzeum 1959-es, 1972/1973-as, 1984-es, 1990-es, végül 2011-es kiállítása pedig nemcsak mint szellemi előz-mény, tanulság, hanem mint muzeológia-történeti adalék is megjelenik a kiállítás függelékében. Ennek a minitárlatnak legérdekesebb, legmeghatóbb tárgyai azok a képzőművészeti alkotások, amelyek a rendszerkritikát személyes hanggal és magas esztétikai minőséggel tudták ötvözni. Kondor Béla, efZámbó István, Bálint Endre vagy Maurer Dóra privát Petőfije a késő Kádár-kor korlátait vagy korlátoltságát is megjeleníti.
Performance
A kiállítás létrehozói performance-jelleget adnak a tereknek, azaz – az ő értelmezésükben – előadó, színpadias, összművészeti díszletek, eszközök használatával alakítják a kiállítóteret valamiféle átélhető térré, ahová besétálva a látogató az életműbe és az életmű hátterét jelentő hazai romantikába lép be. Ebben a – valljuk be – vizuálisan rettenetesen, már-már zavaróan sűrű, esztétikailag szinte kusza és nehezen értelmezhető térben nyílik lehetőség arra, hogy megpróbáljuk megismerni és új alapra helyezni Petőfi költészetét.
A bevezető teremben, a Károlyi-palota egykori szalonjában a legalapvetőbb életrajzi adatokat a költő korai portréi, köztük az addigra már ismert dagerrotípia nyomán készült remek Benczúr-kép, tárgyi emlékek és a Petőfi-kultusz bronz szobrai, dagályos, érzelmes Petőfi-életképei kísérik. Itt új múzeumi kísérletnek is tanúi vagyunk: a fiókos tárlókban a fény- és páraérzékeny, szigorúan védett nyomtatványok és kéziratok időközönként cserélődnek. Emellett pedig két kiemelkedően fontos, évfordulós tárlatot felvillantva az irodalmi muzeológia Petőfi-narratíváival is ismerkedhetünk.
Azzal, hogy Petőfi születése és halála körül bizonytalanság érezhető, azzal, hogy már a kortársak is úgy vélték, megjósolta a halálát, de profetikus hangja és népies, országszerte énekelt bordalai, megosztó személyisége és forradalmi példatárat felmutató életműve miatt is nagyon hamar legendák sokaságát gyártották róla, korábban sosem látott kultusz alakult ki személye és neve körül. A Petőfi Társaság, Jókai támogatása, a „nemzet özvegyének” adományai nagyon hamar összeállították Petőfi hagiográfiáját. Ennek kiemelkedő példái láthatók a nyitótérben, például gyermekkori kedves habán tálkája – amelyet mint „érintéses ereklyét” a kiskunfélegyházi szomszédok őriztek meg – vagy Szendrey Júlia jegygyűrűje úrmutatószerűen megalkotott ötvösmű keretezésében.
Petőfi-szótár
A kiállítás alkotói nem kívántak érettségi tételt felállítani, nem az életmű teljes körű bemutatását vállalták. Kiválasztottak hat témát, hívószót, amelyek Petőfi költészetében kiemelkedően fontosak. Ezeket aztán egy-egy teremben számos idézettel, képpel, vizuális effekttel, személyes tárggyal hozzák közel a látogatókhoz. Marad persze bőven keresgélni- és gondolkodnivaló, ha az ember végre eltájékozódik a sokszor nagyon apró betűs feliratok között.
Mielőtt olvasóink tovább haladnának a cikkben, javasoljuk, hogy rakják össze a saját hatszavas Petőfi-szótárukat. Nem hiszem, hogy készült ilyen felmérés, de érdekes lenne, hogy mely fogalmak vezetnék az össznemzeti konzultációs listát. Hamar néhányat! Szabadság, forradalom, szerelem, haza, szülőföld, anya, barátság, szenvedés, harc, Alföld, vihar, mese, humor, zászló, anyanyelv, magyarság, nemzet, új világ, próféta, sírhalom, „akasszátokfelakirályokat”.
A kurátorok a következőket választották: kötelék, róna, otthon, rémek, áldozat, erő. Nyilván mind érezzük, hogy a „rémek” nyelvtanilag kilóg a fogalmak sorából, és ez nem stílusos, de adjuk meg a lehetőséget a kiállítás rendezőinek megindokolni választásukat. (Szerintem sikerül.)
Lapunk hasábjain nincs hely a kiállítási egységeket egyenként elemezni. Meghagyjuk a felfedezés örömét olvasóinknak, akik reménybeli látogatói a kiállításnak. Legyen elég annyi, hogy minden egység komoly idézetapparátussal alátámasztva, személyes tárgyakkal és életrajzi indoklással állja meg a helyét.
A Kötelék címet viselő egység például amellett, hogy Egy könyvárus emlékkönyvébe írt sorokkal buzdít a kapcsolat fenntartására és a haza szeretetére (na meg a jó könyvesbolt működtetésére), felvonultatja Petőfi barátainak – Orlainak, Aranynak és Jókainak – legjobb mellszobrait (Dunaiszky László, Izsó Miklós és Zala György alkotásai), prezentál Vörösmartyhoz, Aranyhoz, Szendrey Júliához kapcsolódó tüneményes tárgyakat, és bemutatja Petőfi egohálózatát. A lenyűgöző ötletből fogant adatvizualizáció a képzőművészeti alkotás és a digitális alkalmazás egészséges házasításából született. Nagy kár, hogy nehézkesen vagy egyáltalán nem működik. (És játékos kedvű látogatók már néhány színes fagolyót személyes relikviaként magukkal vittek.)
Ami tetszik, és ami nem
A kiállításrecenzió műfaja megengedi, hogy ne csak a szépre emlékezzünk. Pedig a rengeteg finom, míves, 19. századi tárgy – a Júlia hímezte erszénytől Petőfi István tamburájáig, a pilisi esperes, Sárkány Sámuel gondolkodószékétől Kossuth Petőfi-portréval díszített levélnehezékéig – nagy élményt jelent. A nem enteriőrökben, hanem jelzésekben gondolkodó rendezés ízléses volta, a számtalan versvideó vagy személyes kedvencem, Orlai Petrich Soma Petőfi Etelke sírjánál című pici olajképe sem feledteti azt a nyomasztó érzést, amelyet az anyagok, installációs eszközök, betűk sokfélesége, az érthetetlen mennyiségű reprodukció és a digitális alkalmazások nehézkessége, öncélúsága okozott.
Mindezek ellenére, ahogy a Károlyi-palota és a Károlyi-kert végre újra szervesült, a Petőfi-szobrok, -recepciók és -mozgalmak mögül kiléphet a tiszta költészet a múzeumi térben is elénk: történelmi tett.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. március 19–26–i 88. évfolyam 11–12. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
