Weöres Sándor ismerte a szerelem ábécéjét, utat mutatott a teljesség felé, énekelt a határtalanról. Imájában, Két hajnali himnuszában oly egyszerűen és magától értetődően vallja meg, hogy ez az egész mindenség a teremtő Istené. Ajkunkra adja a szót, hogy mennyei Atyánkat a teremtettségbe való belefeledkezés meghitt, intim, szent pillanataiban köszöntsük – írja publicisztikájában Stifner-Kőháti Dorottya.
Száztíz éve, 1913. június 22-én született, s 1989. január 22-én halt meg Weöres Sándor. A Petőfi-bicentenárium mellett evangélikus szívünk számára öröm, hogy e kiváló költő, író, műfordító életműve is figyelmünk fókuszába kerül idén, az évfordulón. Ezért is emlékezem meg róla, egyik kedvenc költőmről.
Talentumokkal gazdagon megáldott művész az, akinek költészete generációkon át megszólító. A Bóbita és a Csiribiri Halász Judit hangján az egyik első koncertélmény, amelyben részem volt. Szerencsésnek érzem magam, hogy anyanyelvemet ízlelgetve ilyen verssorokkal és titokzatos, mókás szavakkal – mint bojtorján, lajtorja, zabszalma – nyílt ki a csodák birodalma. Dallamos sorok, játékos rímek, mesés képek, tündérek, szárnyas malacok, koboldok világa. Micsoda talentum, aki gyermekverseivel már a legkisebbeket egy életre megnyerheti a vers, az irodalom varázslatának!
A szombathelyi születésű költő, a pápai, majd a csöngei evangélikus elemi iskola egykori kisdiákja, a filozófia–esztétika szakon diplomát szerzett bölcsész, akit kétszer is jelöltek irodalmi Nobel-díj-ra, szavakba öntötte a leghatalmasabb, örök dolgokat, a mindenség titkait, az élet értékeit, a mulandóság mibenlétét, a hitet, az érzéseket, a bölcsességet és a kérdéseket anélkül, hogy valaha is kacifántos lett volna. Mestere a szónak.
Köztudottan macskabarát volt feleségével együtt. Egyszer láttam egy vele és Károlyi Amyval készült tévéinterjút. Miközben felelgetett a hozzá intézett kérdésekre, a képbe minduntalan bele-belesétált egy jól tartott, elégedett, kényes cica. Látszott, hogy szeret és szeretve van, nem zavarja a kamera és a felhajtás, olyannyira nem, hogy gazdái iránti háláját a nagyközönség elé kívánta tárni. A híres költő házaspár pedig szerény, kedves, derült arccal nyugtázta, hogy Istennek e csoda kis teremtménye figyelmet követel. Ez a jelenet csak még jobban aláhúzta, milyen harmóniában élt a költőpár, milyen lelkület ihlette Weöres Sándor világképét, hogyan tudott úgy írni, ahogyan tette.
Jó ember, tiszta lélek, aki nem tartotta meg magának kincseit, hanem ahogyan a példázat tanítja, bőkezűen, megsokszorozva adta, osztotta szét. „Angyali természetű költőként” emlékezik rá Pomogáts Béla irodalomtörténész a Credóban, egyházunk folyóiratában (Weöres Sándor macskái; 2013/4. szám).
Weöres Sándor ismerte a szerelem ábécéjét, utat mutatott a teljesség felé, énekelt a határtalanról. Imájában, Két hajnali himnuszában oly egyszerűen és magától értetődően vallja meg, hogy ez az egész mindenség a teremtő Istené. Ajkunkra adja a szót, hogy mennyei Atyánkat a teremtettségbe való belefeledkezés meghitt, intim, szent pillanataiban köszöntsük.
Egy időben az egyik budai hegy tetején laktam. Steril csend vett körül. A ház a város felett; kilépve az erkélyre mindenfelé csak ég, erdő, fellegek. Magány, gondolatok tolongása. Élet és halál súlyának első, felnőttkori megtapasztalása. Átmenet az egyik életszakaszból egy másikba, küzdelem, harc, könnyek, megnyugvás. Isten felé nyújtózkodó hitbeli hullámvasút. Valahogy akkor talált rám – nem hiszek a véletlenekben – az azóta is kedvenc versem. „Tudtam”, hogy ez nekem íródott! Kimásoltam, kitettem a bejárati ajtóm belső oldalára, hogy mindig szem előtt legyen.
Két csönd
A hegylejtői házat
körülkeríti erdő,
körülkeringi felhő.
Az ajtajában összeér
a külső csend s a belső.
Azóta sok év eltelt. Már „idelent”, a zajos belvárosban élek. Itt más az ég, a felhők, nincs erdő. Pláne nincs steril csend, és más az élethelyzet, a feladat is. De az a vers velem maradt. Mert a lényeg, szerencsére, nem változik mégsem. A változóban ott az Örök, aki hegyen, völgyben, viharban, napsütésben, erdőben és szmogos nagyvárosban velem van. Szól, csak figyelnem kell, hogy meghalljam. Mert a kérdések most is tolonganak, és még sok válaszra van szükség. A csendemért felelős vagyok; lehet a kincsem, amit benne találok, vagy eltékozolhatom, és egy nap bánni fogom, hogy nem vigyáztam rá.
Hadd adjam most tovább, hátha másnak is segít, ha a zaj, a zűrzavar egyre nagyobb „kint” és „bent”: a Két csönd című versben szépen rajzolt költői kép irányba állít. Rálátást ad a részekben elveszőnek az egészre, felemeli a tekintetet, s megnyugtat: nincs baj.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. január 22–29-i 88. évfolyam 3–4. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
