Szerénységére és alázatára jellemző módon csak szolgálatáról és Isten megtartó erejéről beszélt kollégánknak Kovács Etelka, amikor az Ordass Lajos-díj átvétele előtt rövid interjúra kértük őt. A Magyarországi Evangélikus Egyház legmagasabb, lelkészeknek adható kitüntetését idén az éppen ötven évvel ezelőtt, 1972. november 19-én felszentelt lelkipásztor vehette át. Ő volt az első, akit egyházunkban nőként ordináltak.
– Amikor elhívását kapta, szinte lehetetlen küldetéssel ért fel, hogy a lelkészi pályát válassza.
– Már eldöntöttem, hogy a lelkészi pályára szeretnék lépni, amikor egyszer a KISZ-től [Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség – a szerk.] bejöttek hozzánk az osztályterembe, és megkérdezték, ki hol szeretne továbbtanulni, mert segítenek mindenkinek. Döbbentem ültem: mit fogok mondani? Azt határoztam: ha nem kérdeznek meg mindenkit, én nem szólalok meg, de ha mégis, akkor megmondom. Mit ad Isten? Sorban kérdeztek minket. Mikor rám került a sor, azt mondtam: pap. Megkérdezték: ki indított erre? Tudtam, ha azt mondom, a családom – ami egyébként nem is volt igaz, hiszen nem nagyon akarták –, akkor bajuk lesz belőle. Ha azt, hogy a lelkészem, akkor neki lesz baja. Mint egy sugallatra, azt feleltem: a Szentlélek. Azt se mondták, üljek le – nem vitatkoztak a Szentlélek Istennel.
– Milyen volt a sok férfi hallgató között nőként tanulni a teológián?
– Kollégák voltunk. Egyáltalán nem volt nehéz, mert én vegyes gimnáziumba jártam.
– Hogyan élte át, hogy még egy áldást sem kapott a végzéskor, mikor férfitársait ordinálták?
– Sírtam. Ők ott álltak az oltár előtt, én ültem a templompadban, és sírtam… A végzés után eleinte nem törődött velem senki. Egy hónap eltelte után hívatott a püspök úr [Ottlyk Ernő – a szerk.], mert az Evangélikus Életben gyakran megjelent a kérdés: „Hova tették az egy nőt?” A végzettek között ott voltam, de az ugye nem jelent meg az újságban, hogy hova helyeztek. Ekkor férfiakat a püspök már nem tudott szolgálatba adni, az igények viszont egyre jobban erősödtek, így végül Debrecenbe helyezett. Három és fél év után hazafelé, Celldömölk felé vágytam. Egy hónapig megint állás nélkül voltam. Ez idő alatt a celli gyülekezetben segítettem be. Volt egy konferencia, ahol a veszprémi lelkész is ott volt. Megtudta, hogy szabadúszó vagyok, és megkérte a püspököt, hogy helyezzen oda segédlelkésznek. Ott azonban nem sokkal később az történt, hogy lebontották a paplakot, az állam átrendezte a templom környékét. Másutt kellett parókiát keresni, de segédlelkészi lakás már nem került a pénzből, amit az állam az elvett paplakért fizetett. Megint hazamentem Cellbe. Ezután hívatott a püspök, hogy önállóan elhelyez Csöglére és a fíliáiba, ha vállalom. Elődöm volt Fabiny Tibor, Reuss András, a „nagyok”, utánuk jöttem én. Egy idő után közölték: lelkésszé szentelnek. Így került sor 1972-ben az ordinációmra. Maradtam Csöglén, és megkaptam a szomszéd Marcalgergelyit is mint anyagyülekezetet és a filiákat.
– Mivel bátorítaná a mai fiatal lányokat, akik a lelkészi pályát választják?
– Meg se álljanak, abba ne hagyják, ha az Úristen szolgálata az elhatározásuk, bármilyen nehézséggel kell is szembenézni! Én paplakot építettem, templomot renováltam, nem is egyet… három templomot, két imaházat, fölépítettem egy új paplakot – volt mit csinálnom.
– Melyik az élete igéje?
– Mindig Luther énekénél, a zsoltárátirat Erős vár a mi Istenünknél kötöttem ki. Az Úristen nekem az erős váram. Ady Endre versét idézem: „Ő járt, az Isten, járt előttem, / Kivonta kardját, megelőzött.” Akármivel küzdöttem az életben, ő, az Úristen mindig ott volt.
* * *
Kovács Etelkáról ebben a cikkünkben olvashattak bővebb portrét: A hasonlótól az igazi Luther-kabátig
