Minél több embert megszólítani tudó, a műfajok minél szélesebb repertoárját felvonultató zenei programmal készültek az augusztus 19-i Protestáns sokadalom szervezői. Kinczler Zsuzsanna szervező-műsorvezetőt kérdeztük arról, utólag hogyan értékeli a rendezvényt.
– Ön elkötelezett evangélikusként jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karán tanít, továbbá tagja a Református Közéleti és Kulturális Alapítványnak is. Említette, ez az egyik kézenfekvő oka annak, hogy a sokadalom templomi programjainak koordinálására felkérték. Hogyan állt össze a budavári műsor?
– Az esemény megálmodóinak az volt a céljuk, hogy az államalapítás ünnepén a protestáns egyházak megmutathassák magukat egy egész napos programsorozat keretében, az évek óta megrendezett, augusztus 19-i ökumenikus istentisztelethez kapcsolódóan. Nem kérdés, hogy az egyházzene az, amivel a protestánsok – történetükhöz és szellemiségükhöz híven – valami újat tudnak mutatni, adni. Két helyszínre kellett programot álmodni: a Kapisztrán téri nagyszínpadra és a budavári templomba, és a legfontosabb szempont az volt, hogy minél több embert tudjunk megszólítani. A templom nagyon jó adottságú helyszín, nagy kincs a Bach-orgona, emellett néhány tematikus szempont, például a Petőfi-emlékév is adott volt, innentől már nem volt nehéz összeállítani a programot.
– „A hangszerek királynője” a laikusok számára mennyiben megszólító erejű?
– Az orgona a legösszetettebb hangszer. A járvány után Európa-szerte azt tapasztaltuk, hogy a közös éneklés és az élőben megszólaló zene az, ami sokaknak a legjobban hiányzott, amit nem lehet átadni hangfelvételeken keresztül. Az orgonamaraton esetében a szervezői koncepció az volt, hogy a protestáns orgonairodalom jelenjen meg, másrészt arra törekedtünk, hogy rövidebb lélegzetű darabokon keresztül elsősorban az orgona hangszíneit mutassuk be a közönségnek. A műsorban arányosan elosztva szólaltatták meg a hangszert református és evangélikus orgonisták. Evangélikus részről a leglényegesebb szempont az volt a műsorválasztáskor, hogy a két helyszínen a műfajok széles palettája jelenjen meg. Ebbe belefért a Mandák kórus – mondjuk úgy: klasszikus egyházi – repertoárja, belefért a gospel, az orgona, a Kaláka gyermekműsora, Smidéliusz Gáborék Petőfi-versmegzenésítései és a népzene is, melynek evangélikus képviselője a Trio Cantio fellépőjeként Joób Emese volt.
– Milyen visszajelzések érkeztek az első Protestáns sokadalom programjaira? Ön a helyszínen mit tapasztalt?
– Amikor megállt az ember az oltártérben, és előrefelé tekintett, látta a nyitott templomajtót, valamivel lejjebb a kitárt Bécsi kaput, távolabb pedig a budai hegyeket. Szélesebb perspektíva tárult tehát elé. A nyitás megjelent vizuálisan, de lélekben is: voltak olyanok, akik órákat töltöttek el a templomban, több koncertet is végighallgattak. De jellemző volt a két orgonista játéka közötti mozgás is, és persze – a hely adottságaiból kifolyólag – olyanok is voltak, akik csak benéztek.
– Gyerekek és felnőttek körében egyaránt nagy sikere volt a Bach zenéjére épülő interaktív gyermekfoglalkozásnak, amely Nóé történetét dolgozta fel.
– Magam az Európai Protestáns Egyházzenei Konferenciának vagyok vezetőségi tagja, és számtalan ötletet, inspirációt merítettem onnan. A németeknél már gyakorlat, hogy az egyházzenét játékos formában, élményszerűen megismertetik a gyerekekkel. Vannak például orgonamesék, orgonakifestők. Egyházzenész kollégáimmal mi is több eszközt használunk már. Ezt a darabot már nagyon régóta szerettem volna megismertetni és megeleveníteni a gyerekkel, és most adódott rá alkalom. Ez egy német mű, Johannes Matthias Michel munkája, csupa Bach zenei részlet van benne, nagyon rövidek, de találóak, ezekhez kapcsolódik Nóé története mesei formában. A művet én fordítottam le, és én voltam a mesélő is az alkalmon, Bán István orgonált. Franz Kett német pedagógus valláspedagógiai módszere volt a segítségünkre; ebben alapvető, hogy a gyerekek bevonódjanak a mesébe, ezért jó, hogy mozgással jelenítjük meg a darabot. A történetmesélés segíti a zenét, a zene pedig a történet bontakozását és a padlókép készítését. A három alkotóelem nagyon jól támogatja egymást. Farkasné Gombár Ildikó végzett Kett-pedagógus hallatlan felkészültséggel, rendkívül koncentráltan és zseniálisan oldotta meg a feladatot a budavári templomban.
– A közeljövőben készülnek még előadni a darabot?
– Igen, nagyon szeretnénk. Borovitz Orsolya, a Kisdeák Evangélikus Óvoda vezetője, aki a Mandák kórusban is énekel – nagyon szépen szóltak a sokadalomban, és rengeteg fiatal énekelt! – már felvetette, hogy esetleg október 1-jén, az óvoda születésnapján adjuk elő a Deák téri evangélikus templomban. Emellett több, a Károli pedagógiai karához kapcsolódó református helyszínen is szívesen fogadnák.
– Luther nem volt nagy művészetkedvelő, a zene volt az egyetlen, amelyet értékelt, és az örömhír átadására alkalmasnak gondolt…
– Luther számára központi kérdés volt a zene, egyenesen a teológia mellé helyezte: „theologia et musica”, vagyis a gondolkodásában a teológia és a zene egyenrangú volt. Állította, hogy amit a prédikációban, az igeolvasásában hallunk, az az értelemhez szól, a zene pedig, amely az átélést, a bevonódást segíti, az érzelmekhez. Mindkettőre nagy szükség van.
